A zsidókhoz írt levél és az egyetemes levelek

Dr. Balla Péter

A Zsidókhoz írt levél

A Zsidókhoz írt levél egy olyan irat, melynek már az elnevezésével is egyes mai kutatóknak gondja van: vannak, akik szerint nem zsidóknak, hanem pogánykeresztyéneknek szánták, s vannak, akik nem tartják igazi levélnek, hanem egy igehirdetésnek (homíliának) vagy esetleg traktátusnak, azaz a keresztyén hit és élet tartalmát összefoglaló, általános jellegű iratnak.
A mű nem tartalmazza a szerzője nevét, és a címzettek is csak a kódexeken, az irat előtt szereplő feliratban vannak megnevezve: “A zsidókhoz” (prosz hebraiousz). Az óegyház őrzött hagyományt a levél szerzőjéről, de ez a hagyomány nem volt egységes, pl. volt olyan terület, ahol Pálnak, és volt olyan, ahol Barnabásnak tulajdonították. Órigenész nem kísérelte meg megnevezni a szerzőt, ismertté vált mondása szerint “csak Isten tudja”, hogy ki írta ezt a levelet (Eus. H.E. VI.25.14).

Az irat eleje nem levél-kezdet, hanem egy gyönyörűen szerkesztett mondat, mely a két szövetség kapcsolatát írja le, s ezzel megadja a mű fő témáját (1,1-2a): “Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, (2) ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk…”. A mű végén azonban a levelekre jellemző befejezés van (13,20-25), köszöntéssel, áldással, sőt személyes utalással (Timóteus neve is előfordul itt). A szerzőtől megtudjuk, hogy mindezt írott műként (azaz nyilván levélként) küldte el a címzettekhez, s művét intő szónak nevezi (Zsid 13,22). H. W. Attridge (1989, 13-21. o.) a Hermeneia sorozatban megjelent kommentárjában amellett érvel, hogy a 13. fejezet szervesen illik az előzőekhez, így ő felveti, hogy talán egy eredeti (korábbi) homíliát írt le maga a szerző. Ha nem Pál írta, akkor is az őskeresztyénség egy Pálhoz hasonló nagyságú személyisége, akinek teológiája és görög nyelvezete is magasan szárnyal. Theissen (2004, 94) szerint ezen irat teológiája az Úsz három nagy teológiai vázlatához (Entwürfe) tartozik, Pálé és János evangéliumáé mellett. Conzelmann-Lindemann (2004, 402) szerint ezen irat görög nyelvi stílusa a legjobb az Úsz könyvei között.

Tartalmi összefoglalás

Mivel az irat szerkezetére a különböző kommentárok különböző javaslatokat tesznek, ezért itt a fent említett nyitány és a levél-záradék közötti főbb témákat nevezzük meg: a szerző 1,3-tól a Fiú nagyságát magasztalja, aki nagyobb az angyaloknál (1,5-14). Ebből intés következik: figyeljünk a hallottakra (2,1) és további összehasonlítás az angyalokkal (2,2-9), majd Jézus, az Isten Fia ember-voltát, szenvedését hangsúlyozza (2,10-18). A 3. fejezetben Mózes és a pusztában vándorló nép példájából von le következtetéseket, majd a 4. fejezetben abból, hogy az ósz-i zúgolódó nemzedék nem mehetett be Isten nyugodalmába. A 4. fejezet végén elkezdődik a főpapság nagy témája, mely sokféle szempontból (pl. áldozat), több fejezeten át jelenik meg a műben. Az ósz-i főpapot Isten hívta el, így Jézust is (5,1-9), aki Melkisédek rendje szerinti főpap (5,10), azonban a címzettek még nem tudják elhordozni az erről szóló tanítást: 5,11-14.
A szerző nem akarja újra az alapvető tanítást ismételni (6,1-3), hanem óvja a címzetteket attól az eleséstől, melyből nincs megújulás (6,4-8). Ennél jobb reménysége van a címzettek felől (6,9), akiket int a kitartásra, reménységre, türelemre (6,10-18), hogy a templomi kárpit mögé bement Jézusba vessék reménységük horgonyát (6,19-20).

A 7. fejezet a melkisédeki papságnak az ároni, lévita-papság felett való voltát mutatja be, és a 8. fejezet a mi főpapunk, Jézus különb voltát hangsúlyozza, aki új szövetséget hozott (8,6-13). Bemutatja az ósz-i szent sátorhoz kötött áldozati rituálét (9,1-10), majd Jézus egyszeri és tökéletes áldozatát állítja vele szembe (9,11-28). Az Ósz-ben csak az árnyéka jelent meg annak, ami az Úsz-ben jött el (10,1-10). Az ósz-i megismételt áldozatok helyett Krisztus egyetlen, tökéletes áldozatát emeli ki (10,11-14), amiből a gyülekezetben való megmaradásra felhívó bátorítás következik (10,15-25). A szerző visszatér az Isten Fia elleni szándékos vétkezéstől való óváshoz (10,26-31), és a gyülekezet korábbi szenvedéseire emlékeztetve, további kitartásra buzdítja őket (10,32-39). A hit hőseiről szól egy egész fejezet (11. fej., benne a hit definíciója: 11,1-3), majd a bizonyságtevőknek ilyen fellege után Jézusra tekintsenek a címzettek (12,1-3). Isten kezéből a fegyelmezést is mint egy atyai tettet kell fogadni (12,4-11). A gyülekezet ne lankadjon meg, és ne utasítsa el a mennyből jövő kijelentést, mert különben ítéletet vonnak magukra (12,12-29). A 13. fejezet elején a testvéri szeretet gyakorlására hív (13,1-7), amit hitvallásával alapoz meg: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (13,8). A híveknek nincs maradandó városa a földön, ebből etikai útmutatások következnek (13,9-16). Bízzanak vezetőikben, és imádkozzanak a levél írójáért, hogy odamehessen hozzájuk (13,17-19). Egy szép áldó formula szól a juhok nagy Pásztoráról (13,20-21), utána köszöntések (13,22-24), majd a páli levelekből is ismert záró áldás következik (13,25): “A kegyelem mindnyájatokkal!”

Szerzőség, keletkezési körülmények

Mint már utaltunk rá, a szerző nem nevezi meg magát a műben, és már az óegyházban többféle nézet létezett kiléte felől. Alexandriai Kelemen szerint Pál írta zsidóknak héberül, és Lukács fordította le görögre (Eus. H.E. VI.14.2). Órigenész szerint Pál egy tanítványa jegyzetelte Pál gondolatait, és ez a tanítvány fogalmazta meg a Zsidókhoz írt levelet (Eus. H.E. VI.14.13). Órigenész tud róla, hogy egyesek szerint ez a tanítvány Lukács volt, mások szerint (Római) Kelemen, de – mint láttuk e fejezetünk bevezetésében – ő maga nem bocsátkozott spekulációba.
Nyugaton csak Hieronymustól és Augusztinusztól kezdve tartották pálinak, s ők maguk rámutatnak a keleti egyházatyák ezen hagyományára, tehát valószínűleg onnan érkezett e hatás. Viszont még Aquinói Tamás is úgy vélte, hogy Lukács fordította görögre e levelet.

Kálvin is vagy Római Kelement vagy Lukácsot tartotta a szerzőjének, Luther pedig Apollóst (e nézetnek a XX. században is volt követője: Montefiore a levélhez írt kommentárjában). A Tridenti Zsinat erre azzal válaszolt, hogy 14 irat páli szerzőségét állította (azaz a Zsidókhoz írt levélét is). Az újabb időkben is bővelkednek a hipotetikus ajánlatok, általában egy-egy úsz-i név (pl. Barnabás, Apollós, Aquila és Priszka, Szilás, Timóteus, a diakónus Fülöp – a főbb nézeteket ld. in Carson-Moo-Morris 394-397), azonban mindegyikkel az a fő gond, hogy szinte alig tudunk valamit róluk, nem maradtak fenn írásaik, amelyekkel ezt e levelet össze lehetne hasonlítani.

Megvalljuk, hogy hajlunk olyan óegyházi nézetek felé, melyek valamilyen kapcsolatot látnak Pálhoz, mert nem valószínű, hogy még egy Pálhoz hasonló szintű teológus gondolkodó lett volna az ősegyházban, akinek viszont nem tudjuk a nevét. A stílus sajátosságaira talán egy Pál-tanítvány közreműködése (esetleg valóban fordítói munkája) lehet a magyarázat. De hadd legyünk mi is olyan óvatosak, mint Órigenész!

A keletkezés körülményei és a címzettek kérdése összefügg, bár nagyon sokféle kombináció jelenik meg a kutatástörténetben. Itt csak röviden jelezzük, hogy egyesek a zsidóság különböző csoportjaiban keresik az eredeti címzetteket, mások a pogánykeresztyének között, s eltérnek a vélemények a 70 előttre vagy utánra datálásban is. Ugyan Zsid 2,3 a 2. nemzedékre utal, de még ez is lehet akár az 50-es évek vagy a 60-as évek az I. században. Mivel 1Kel 1-6 idézi a Zsidókhoz írt levelet, ezért az 1Kel-nek általában meghatározott dátuma (i.sz. 96) előtti kell legyen a levél. A kutatók egy része hangsúlyozza a kultusszal kapcsolatos jelen idejű igéket (pl. 7,8; 9,6-7.9.13; 13,10), valamint 10,1-2 is arra utal, hogy még folyik a templomi áldozat. Ezt sugallja a címzettek többszöri óvása, hogy ne akarjanak visszatérni Krisztustól a régi vallásukba, azaz szerintünk is valószínűleg az volt a levél megírásának fő célja, hogy olyan zsidókeresztyéneket bátorítson a Jézus Krisztusba vetett hitük megtartásában, akik az üldözések miatt vissza akartak térni a zsidó vallásba, mert az védett vallás volt, ott nem üldözték volna őket. A kutatók egy része szerint azonban a templom egyes részletei tévesen vannak leírva (a füstölőoltár helye), így vannak képviselői annak a nézetnek is, hogy nem lehetett a zsidóságon belüli az író, így a címzettek sem.
A keletkezés helyére talán a levél vége utal (13,24b): “Köszöntenek titeket az Itáliából valók.” Megjegyezzük azonban, hogy ez a kifejezés egyesek szerint nem csak azt jelentheti, hogy Itáliából küldik a levelet, hanem azt is, hogy a szerző mellett olyanok is vannak, akik elhagyták otthonukat (Itáliát), és most haza küldik köszöntésüket. Evidencia hiányában a keletkezés helye kérdését is nyitva kell hagynunk. Amint már jeleztük, a jelen bevezetéstanban a zsidókeresztyén címzettek Krisztus melletti kitartására buzdító, 70 előtt keletkezett iratnak tartjuk e levelet (mely valamilyen módon Pál apostolhoz is kapcsolódhatott). A szerző sok ósz-i szakaszra utalva amellett érvel, hogy az Új Szövetség “különb” a réginél (Zsid 8,6), ezért a levél címzettjei ragaszkodjanak az egyetlenszerűen önfeláldozó, megváltó áldozatú Főpaphoz, Jézus Krisztushoz.

Egyesek megemlítik, hogy a levél krisztológiája Krisztus mennybemenetelét (ascensio) hangsúlyozza, s ezt általában úgy értik, hogy nem a feltámadás-krisztológia jellemzi. Ehhez hadd tegyük hozzá, hogy a megdicsőülés, a mennybemenetel feltételezi a feltámadást, ezért az előbbiben benne van az utóbbi. A két krisztológia nem állítható szembe egymással.
Másrészt a kutatók a fejlett krisztológiát szokták a Zsid jellemzőjének tartani, s ezért szokták a levelet későbbre datálni. Ehhez hadd tegyük hozzá, hogy a krisztológia fejlett volt Pál idején is, ld. pl. 1Kor 8,6 vagy Fil 2,6-11, tehát az ún. magas krisztológia alapján – a tankönyvekben elterjedt nézettel ellentétben – nem kell Pál koránál későbbre datálni az úsz-i iratokat (a Zsidókhoz írt levelet sem, és más, fejlett krisztológiát tartalmazó iratot sem).
Befejezésül ismét a Zsidókhoz írt levél elejére utalunk: a levél nyitányából látható, hogy az őskeresztyének ezen irat tanúsága szerint is azt vallották, hogy az utolsó időkben éltek. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kifejezés: Jézus, az Isten Fia közénk jövetele, kereszthalála és feltámadása elhozta az utolsó időket, azóta minden kor keresztyénségének így kell tekintenie a jelenére.

Az egyetemes levelek

Az Úsz levélirodalmában a páli levelek és a Zsidókhoz írt levél mellett még találunk hét levelet, melyeket gyűjtőfogalommal egyetemes leveleknek szoktunk nevezni. A szakirodalom idegen szóval “katolikus” levelek címmel is szokta illetni őket, a szónak ugyanebben az értelmében: az egész egyházra kiterjedő, egyetemes érvényű iratok. Az óegyház egy részüket apostoloknak tulajdonította (1-2Péter, 1-3János), s volt olyan, amelyiket Jézus, az “Úr” testvérének (Jakab, Júdás). A kánontörténet során mindig az apostolok (Péter, János) neve alatti első levél talált könnyebben utat a kánonba, Órigenész és Euszebiosz szerint 2Péter és 2-3János eleinte azok közé az iratok közé tartoztak, melyeknek az egyház egyes részein ellene mondtak (ún. antilegomena). Zahn azonban felvetette, hogy 2-3János elég rövid iratok, és nem tartalmaznak olyan témákat, melyek miatt gyakorta idézhették volna őket, így az is lehet, hogy olyan helyeken is tudtak róluk, ahol csak 1János-t említették (1888, 209; ld. in Balla 1997, 131). A levelek többféle sorrendben szerepelnek óegyházi kánon-katalógusokban, azonban az a sorrend terjedt el, mely Euszebiosznál, Athanasiusnál is megtalálható, s amit Hieronymus is követett a Vulgata-ban: Jakab, 1-2Péter, 1-3János, Júdás. A hét egyetemes levél az óegyházi kódexekben gyakran az ApCsel mellett szerepelt, de Hieronymus a Vulgata-ban a páli corpus (és Zsid) mögé helyezte, s ez a helyük lett maradandó a kánonban. A kutatástörténetben különösen Brevard Childs helyezi a kánon végső formáját, ill. az iratok kanonikus formáját a középpontba (“canonical criticism”). Childs rámutat, hogy az óegyház ezen gyakorlata, mellyel az evangéliumok és a páli iratok mellé egy harmadik iratcsoportot is odatett, azért fontos, mert éppen ebből láthatjuk, hogy a kanonikus iratoknak egyetemes jellege van, hiszen olyan leveleket is egyetemes érvényűnek tartottak, melyeknek egyébként volt konkrét címzettje (2-3Ján, ld. Childs 1984, 495).
Gerd Theissen mind a hét levelet pszeudepigráf (más neve alatt írt) iratnak tartja, de a katolikus levelek címszó alatt csak négyet tárgyal (2004, 91-93), mert a jánosi leveleket külön veszi, a Jánosi iratok címszó alatt (2004, 95, 107-110). Ugyanezt a szétválasztást több kritikai bevezetéstanban is megtaláljuk (pl. Conzelmann-Lindemann 2004, 361, 379). Itt a mai görög szövegkiadások szerinti sorrendben tárgyaljuk őket (mely azonos a Vulgata-beli sorrendjükkel).

Jakab levele

Tartalmi összefoglalás

A kutatók jelentős része etikai intelmek laza láncolatának tarja a levelet, ezért változatos javaslatokkal találkozunk a kommentárokban a felépítés tekintetében. Franz Mussner, Bolyki János és mások viszont összefüggést találnak az egyes perikópák között, amit az exegézisükben jeleznek (lásd a kommentárjaikban).
Carson-Moo-Morris a következő öt nagy egységet különíti el (409-410. o.):
Próbák – és keresztyén érettség (1,1-18).
Az igazi keresztyénség – mely meglátszik a tettekben (1,19-2,26).
Feszültségek a gyülekezeti közösségben (3,1-4,12, – melyen belül a nyelv, a beszéd témája inclusio a szakasz elején (3,1-12) és végén (4,11-12).
A keresztyén hit világnézetet ad (4,13-5,11 – CMM megjegyzi, hogy e szakaszba nagyon sokféle tartalom tartozik, pl. a “jakabi feltétel”: “Ha az Úr akarja és élünk…” (4,15); valamint a felelőtlen gazdagok feletti ítélet).
A záró intelmek (5,12-20) az imádság gyógyító erejére és a keresztyéneknek egymásért való felelősségére hívják fel a figyelmet.

Szerzőség, keletkezési körülmények

Az óegyház tudott arról, hogy bár sokan az Úr (Jézus) testvérének: Jakabnak tulajdonították e levelet, voltak, akik ebben kételkedtek (ld. in Eus. H.E. II.23.25 és III.25.3). A levél a következőképpen kezdődik (1,1): “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét törzsnek.” Érdekes, hogy nem hivatkozik a Jézushoz fűződő rokoni kapcsolatra, hanem a hitbeli kapcsolatot tartja fontosabbnak: Jézus szolgájának vallja magát.
Napjainkban alapvetően kétféle nézet található a szerzőség és – ezzel szorosan összetartozóan – a keletkezési idő tekintetében. Az egyik nézet szerint igaza lehet az óegyházi hagyománynak, azaz Jakab, az Úr testvére a szerző. Róla a kortörténetből tudjuk, hogy miután hosszú ideig vezette a jeruzsálemi őskeresztyén gyülekezetet, i.sz. 62-ben mártírhalált halt. A szanhedrin ekkor elítélte és kivégeztette, bár a zsidóságnak ekkor nem volt ún. pallosjoga, azaz halálos ítéletet nem hozhattak volna. Egy olyan időszakban végeztették ki Jakabot, amikor éppen nem volt jelen Júdeában a római helytartó, mert a régi meghalt, az új pedig még nem érkezett meg. Bolyki János professzornak a KRE HTK-n tartott előadásairól készült egyetemi jegyzete egyik fő érve a jakabi szerzőség, és az i.sz. 62 elé datálás mellett, hogy a levél alapvetően zsidókeresztyén etikát képvisel, s ilyen jellegű iratnak nem lett volna hallgatósága (Sitz im Leben-je) az I. szd. végén, amikor a keresztyénség többségét már pogány származásúak alkották.

Ilyen (szerintünk is helyes) megfontolások ellenére a kutatók jelentős része pszeudonim iratnak tekinti Jakab levelét, és az I. szd. végére datálja. Ezt a nézetet képviseli ifj. Fekete Károly Jakab-kommentárja, bár az exegézis során gyakran utal arra, hogy akár Jakabra is visszavezethetők a levélben feldolgozott egyes hagyományok. Szerinte “a levél írója közvetve lehet az Úr testvére, Jakab” (1994, 15; kiemelés tőle). Fekete Károly hangsúlyozza a levél parainétikus jellegét, s rámutat arra, hogy 1Kel, Barnabás-levél, Didakhé és a Hermász Pásztora is parainétikus jellegű. Viszont ő maga is hozzáteszi, hogy Jakab levele a páli levelekkel, a Zsidókhoz írt levéllel és a szinoptikus evangéliumokkal is mutat rokonságot (1994, 10). Christoph Burchard, aki 2000-ben egy nagyon részletes Jakab-kommentárt jelentetett meg (Handbuch zum Neuen Testament sorozat, Mohr Siebeck, Tübingen), azt írja, hogy a XX. században a többségi vélemény nem Jakabnak tulajdonítja a levelet, és ő maga is a többséghez csatlakozik (4. o.). Mégis jelzi, hogy a jakabi szerzőséget vallók – manapság kisebbségi – tábora növekszik, és a kérdés nem könnyen dönthető el. A kommentár bevezető szakaszában ő maga is mindig foglalkozik mindkét hipotézissel, azaz tárgyalja pl. a keletkezés helyét és idejét jakabi, ill. nem jakabi szerzőség esetén egyaránt (6-7).

A későre datálás egyik érve szokott lenni, hogy Jakab levele a félreértett páli teológiával vitázik, azaz Pálnál későbbi. Erre azt válaszolhatjuk, hogy Jakab és Pál a teológiai hangsúlyban azért térnek el, mert más helyzethez szólnak. Igaz, hogy pl. Jak 2,14-26 és Róm 3,28 között első olvasásra ellentmondás feszül, valójában Jakab a már hívő emberekhez szól (Jak 1,3), míg Pál azt hangsúlyozza, hogy az üdvösségbe bejutás során csak a hit segít és nem a cselekedetek. Jakabnál a cselekedet a hit valódiságának megmutatására szolgál. Szerintünk nincs ellentét a két teológiai hangsúly között, ezért a Jakab levelét emiatt nem kell későre datálni. A levélben a jézusi etikára való sok utalás is beleillik abba a képbe, hogy a szerző már Jézus tanítványa, de Jézus földi életében még nem hallgatott rá. A 12 törzs megszólítása mindenesetre tekintélyigényre vall: a keresztyének egész közösségét szólítja meg (mely az Izráel 12 törzsére való utalással az Újszövetség választott népének a teljessége).
Ha Jakab, az Úr testvére a szerző, aki tehát i.sz. 62 (azaz halála) előtt kellett írja a levelet, akkor a keletkezés helye valószínűleg Jeruzsálem. Ez az időpont csak az ad quem, a levél természetesen korábban is keletkezhetett (akár talán a 40-es években), így egyesek szerint ez lehet a legkorábbi irat az Úsz-ben (az irodalomhoz ld. Burchard 2000, 7).
Luther “szalmalevélnek” nevezte (1Kor 3,12 képével: szalmát építeni a Krisztus-fundamentumra), mert szerinte e levél nem elég direkten utal Krisztusra, és Luthernek ez volt a lényegre törő alapelve: “was Christum treibet” (ami Krisztust “űzi”, ami Krisztusra mutat). Gerhard Maier helyesen mutat rá – A történet-kritikai módszer vége című könyvében – arra, hogy Luther szólt dicsérőleg is a Jakab-levélről, és tekintélyét nem vonta kétségbe. Luthert a “kánon a kánonban” elv vezérelte, ezért ezt a levelet hátrébb sorolta a kánonban. Carson-Moo-Morris idézi Luthertől (418. o., LW 35:397): “Nem akadályoznék meg senkit abban, hogy (Jakabot) bevegye vagy dicsérje, mert sok jó mondás van benne”. Szerintünk mai keresztyén életünk – különösen az életvitel, az erkölcs – terén sok aktuális üzenetet tartalmaz e levél, ezért jó lenne, ha mai gyülekezeteink is gyakran olvasnák.

Péter első és második levele

Tartalmi összefoglalás

1Péter-ben Péter a levél-kezdet (1,1-2) után dicsőíti Istent a Krisztusban adott reménységért (1,3-12), majd szent életre int (1,13-16). Krisztus megváltó művére emlékeztet (1,17-21) és ismét szentségre és szeretetre hív (1,22-2,2). Krisztusban teljesednek be az Ósz próféciái a megvetett kőről (2,4-8), és az egyház is ósz-i képekkel íratik le (2,9-12). A keresztyének engedelmeskedjenek a felsőbbségnek (2,13-17). Szól a szolgákhoz, feleségekhez, férjekhez (2,18-3,7). A keresztyének éljenek szeretetben, szenvedésre is készen (3,8-22). A keresztyének maguk mögött hagyták egykori életvitelüket (4,1-6), és Isten dicsőségére élnek (4,7-11). A címzetteket ugyan üldözik, de vállalják el a szenvedést (4,12-19). Intés következik a presbiterek számára (5,1-4), a fiatalokhoz (5,5-6), és mindenkihez (5,8-9). Isten-dicsőítés (doxológia: 5,10-11) és szokásos levélzáradék fejezi be a levelet (5,12-14).

2Péter-ben Péter a levél-kezdet (1,1-2) után emlékeztet Isten ajándékára Krisztusban (1,3-4), majd a keresztyén jellemvonásokra hív fel (1,5-11). Péter int a halála utáni időkre vonatkozóan (1,12-15), majd feleleveníti a Megdicsőülés hegyén való jelenlétét Jézussal (1,16-18). A prófétai szó Lélektől való ihletettségére emlékeztet (1,19-21). Int a hamis próféták ellen (2,1-3), emlékeztet Isten ítéletére és Lót megmenekülésére (2,4-10). A hamis tanítók meg fognak ítéltetni (2,10-22). Péter emlékezteti őket korábbi levelére (3,1) és az apostoli tanításra (3,2). Az utolsó idők jele a gúnyolódás (3,3-7), de az Úr a maga idejében el fog jönni (3,8-10). Az elemek felbomlása az új ég és új föld eljöveteléhez fog vezetni (3,11-13). Péter emlékezteti a címzetteket Pál leveleire, és a kegyelemben való növekedésre inti őket, majd doxológiával zárja a levelet (3,14-18).

Szerzőség, keletkezési körülmények

A mai kritikai kutatók többsége sajnos nem tartja eredeti péteri iratnak mindkét levelet. Azok, akik pszeudepigráf (más neve alatt írt) iratoknak tartják e leveleket, általában az I. szd. végére datálják őket, illetve 2Péter-t sokan a II. század elejére, s egyben ezt tartják az Úsz legkésőbb keletkezett iratának. Egyes kutatók szerint a fő problémát az jelenti, hogy pl. 1Péter-ből nem látható, hogy a szerző személyesen ismerte volna Jézust. 2Péter utal ugyan arra az evangéliumi jelenetre, mely szerint Péter ott volt Jézussal a megdicsőülés hegyén (1,16-18), de a kutatók ezt az álnéven írt irat számára hitelességet adni kívánó jellegnek tulajdonítják. Szerintünk nem valószínű, hogy az őskeresztyének között Péter apostolon kívül más írt volna így, de az valóban tény, hogy 2Péter sokáig nem bukkan fel az óegyházi kánonfejlődés folyamatát jelentő iratokban. Megjegyezzük, hogy Richard Bauckham – aki szerint a Júdás levelének szerzője az Úr testvére, Júdás – úgy látja, hogy 2Péter-nek nem Péter apostol a szerzője (ld. pl. a kommentárját, melyben mindkét levelet magyarázza, 1983, 159). A közelmúltban Douglas Moo érvelt a péteri szerzőség mellett (ld. a 2Péter-ről szóló fejezetét a Clinton Arnold által szerkesztett, képes kommentárban: Zondervan Illustrated Bible Backgrounds Commentary, 2002). Moo szerint 2Pt 3,4-ben az atyákra való utalás nem az első keresztyén nemzedékre, hanem a pátriárkákra (az ősatyákra) vonatkozik, tehát e vers alapján sem kell azt feltételezni, hogy nem lehet maga Péter apostol a levél szerzője (uo., 2002, 169-170).

A levelek saját vallomása szerint Péter a szerzőjük, de az elsőnél van társszerző is. 1Péter 1,1-ben ezt olvassuk: “Péter, Jézus Krisztus apostola, Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványában élő jövevényeknek, akik ki vannak választva…”, majd a levél vége felé (5,12-13): “Szilvánusz által, aki – mint gondolom – hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok. (13) Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet és Márk, az én fiam.” 2Péter így kezdődik (1,1): “Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”. 1Péter 5,13-ban érdekes a Márkra való utalás. Az óegyházban elterjedt nézet volt, hogy Márk volt Péter tolmácsa. A második levél küldője Péter teljes nevét nevezi meg, ami szerintünk lehet arra való utalás, hogy itt tényleg maga Péter ír magáról.

Szerintünk e leveleknél is komolyan veendő a társ-küldő megléte: talán az első levélben jobban érvényesült a stílusa, és ezért tér el a második levél stílusától, ahol nem állt Péter rendelkezésére amanuensis, aki segített volna az írásban (Carsten Thiede is így érvelt egy előadásában a KRE HTK-n, 2004-ben). Érdekes, hogy a stílusbeli eltérésre az óegyház is felfigyelt, amire például Hieronymus is utal (De vir. ill. 1): “Péter két levelet írt, amelyet egyetemesnek (“katolikusnak”) mondanak, amelyek közül a másodikat sokan nem tartják az övének, mert különbözik a stílusa az elsőétől”.

Ha fenntartjuk a péteri szerzőséget – és szerintünk ez fenntartható –, akkor az üldözések a Néró császár alatti keresztyénüldözések, a Babilonra való utalás alapján pedig lehet maga Róma a keletkezés helye (1Pt 5,13). Aki 1Péter-t álnéven írt iratnak tartja, az általában a Domitianus-féle keresztyénüldözések (I. szd. vége) vagy a Trajanus alatti üldözések idejére teszi (II. szd. eleje).
1Péter-ben a címzettek – mint láttuk – nagy területen lakó keresztyének. Itt nyitott kérdés, hogy földrajzi területekről vagy római provincia-nevekről van-e szó, de mindkét esetben széleskörű használatra szánt irat, a második levél pedig eleve általánosan fogalmazta meg a címzetteit: a vele közös hitben levőknek ír.

Ha 2Péter is eredetien Pétertől származik, akkor 2Pt 3,1 lehet az első levelére való utalás. Irenaeus 1Péter-t Péter apostol levelének tartja. Ha Péter a szerző, akkor a levél keletkezhetett Rómában, ahol halála közeledtét érezte (2Pt 1,14), s ahol az óegyházi hagyomány szerint Néró alatt – Pál apostollal együtt – mártírhalált halt. Mint már láttuk, a terminus ad quem Néró halála, i.sz. 68, de az a valószínűbb, hogy a nagy keresztyénüldözésre, és így Pál és Péter kivégzésére is korábban került sor, talán i.sz. 65 táján, így a levelek – péteri szerzőség esetén – ez előtt keletkeztek. Pontosabb datálást segítő adatunk nincsen.
1Péter-re jellemző a kegyelem hangsúlyozása (a főnév 10-szer fordul elő), a szenvedésre való felkészítés, az abban való kitartáshoz segítés (a “szenvedni” ige 12-szer fordul elő), valamint a “már most” (1,22) és a “még nem” (1,5; 2,12; 4,7; 5,4) feszültsége, mely etikai felelősséggel jár (1,14.22 valamint 2,1.17). Isten népe, az egyház: “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet” (1Pt 2,9-10).
1Péter 5,1-ben a szerző presbitertársként szólítja meg a presbitereket, ami azt jelenti, hogy az apostol lehetett presbiter is. Ez fontos lehet a jánosi leveleknél, ahol 2-3János szerzője presbiterként mutatkozik be, a hagyomány mégis János apostolnak tulajdonította a leveleket. A két tisztség tehát nem feltétlenül utal külön személyekre.
2Péter egyes szakaszai hasonlóságot mutatnak Júdás levelével. Sok kommentár ezért 2Pétert és Júdást magyarázza együtt, és nem a Péter neve alatt fennmaradt két levelet. Itt hadd jelezzük, hogy a két levél közös miliőben keletkezhetett (így érvel pl. Michael Green), és nem feltétlenül az egyik használta a másikat. Mégis megemlítjük, hogy a felhasználás elméletével dolgozók általában úgy érvelnek, hogy 2Péter használta Júdást, és szándékosan kihagyta belőle az apokrif iratokra utalást (ld. pl. Budai-Herczeg 1980, 173).
Végül megemlítjük Carson-Moo-Morris érvét, akik szerint a kritikai kutatók nem tudnak döntő érvet felhozni amellett, hogy ha ezek a levelek az ókorban is közismerten nem illettek össze Péter stílusával, és nem lehetett volna elképzelni a tartalmukat Péter korában, akkor miért Péter nevét adták volna a leveleknek. Carson-Moo-Morris szerzőhármassal mi is fenntartjuk a levelek péteri szerzőségének lehetőségét (CMM 424 és 437).

János levelei

Mint már az egyetemes levelek tárgyalása elején, a bevezetőben jeleztük, János három levelét ugyan az ókorban e hét egyetemes levél csoportjában találjuk, a mai kutatók között vannak, akik külön tárgyalják őket, jánosi iratok címszó alatt, ahová a János evangéliumát is odaszámítják. Udo Schnelle (1996, 495) a “jánosi iskola iratai” főcím alatt tárgyalja a jánosi leveleket és a negyedik evangéliumot. Schnelle nemcsak külön alfejezetet szentel a jánosi iskola bemutatásának (1996, 495-500), hanem ő a mai kutatók között az egyes iratok sorrendisége tekintetében is külön utat jár (felelevenítve régebbi hipotéziseket, melyeket azonban a mai konszenzus általában nem fogad el): szerinte 2János és 3János után íratott meg 1János, és csak legvégül az evangélium (500. o.). A mai konszenzus általában az evangélium utánra teszi a leveleket, s bár a levelek között nehéz sorrendiséget felállítani, a legtöbb bevezetéstan a kánonbeli sorrendjüket egyben keletkezési időrendnek is szokták tekinteni.

A levelek nem tartalmazzák János nevét a levek elején, sőt csak 2Jn és 3Jn elején van egyáltalán levél-kezdet, ahol a szerző magát presbiternek nevezi. 1János elején nincs levél-kezdet, hanem a negyedik evangéliumra (különösen a prológusára) emlékeztető mondatokkal kezdődik (1Jn 1,1-2): “Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről. (2) Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.” A második és a harmadik levél csak egy-egy fejezetből áll, ezért ezeknél csak a versszámokat szoktuk megadni.

Tartalmi összefoglalás

1János: prológus (1,1-4) és imádságra buzdító konklúzió (5,14-21) között három nagy témakörrel találkozunk: 1. közösség Istennel, testvérszeretet, a világosságban járás (1,5-2,17), 2. a címzetteknek közvetlenül szóló üzenetek, jelen helyzetükhöz kapcsolódóan: pl. óvás az antikrisztustól, a szeretet által a halál legyőzése (2,18-3,24), 3. az Istenhez tartozók és a világhoz tartozók megkülönböztetése: ismételt óvás az antikrisztustól, és a szeretet hangsúlyozása, arra való utalással, hogy maga Isten is szeretet (4,1-5,12). A főbb témák többször visszatérnek a levélben, és az egyes nagy egységek sok különböző mondanivalót tartalmaznak, ezért a kutatók nem tudnak megegyezni a levél felosztása tekintetében.
2János: ezen egyetlen fejezetből álló úsz-i iratnak levélformája van, amit a levél-kezdet is jelez: “Én, a presbiter, a kiválasztott Úrnőnek és gyermekeinek, akiket igazán szeretek…” (1. v.), valamint az áldó formula (3. v.): “Legyen velünk kegyelem, irgalom, békesség az Atya Istentől és a Jézus Krisztustól, az Atya Fiától igaz szeretettel”. A szeretet immár nem új parancs, hanem kezdettől fogva megvolt (4-6). A presbiter óv a hitetőktől, az antikrisztustól (7-9). Aki nem vallja, hogy Krisztus testben jelent meg (7. v.), és aki nem marad meg Krisztus tanításában (9. v.), azt vándortanítóként sem szabad befogadni (10-11). A szerző reméli, hogy eljut a címzettekhez (12), és köszöntést küld a kiválasztott nőtestvérük gyermekeivel együtt (13).
3János: e levelet is “a presbiter” küldi, de 2János-tól eltérően itt a címzett neve is konkrét: Gájusz (1. v.). Jókívánság után (2. v.) a presbiter örömét fejezi ki a felett, hogy a címzett és a küldő “gyermekei” igazságban és szeretetben járnak (3-8). Diotrefész elsőségre vágyik (9), és nem fogadja be a testvéreket (10). A szerző példát állít a gyülekezet elé Demetriosz személyében (11-12), majd jelzi, hogy el kíván menni a címzetthez, és békességet kíván neki, valamint köszöntéseket küld (13-15).

Szerzőség, keletkezési körülmények

Mint már jeleztük, a szerzőség tekintetében eltér a kutatók nézete két területen is: egyrészt van, aki az óegyházi hagyománnyal a tanítvány Jánost, a Zebedeus fiát tartja mindhárom levél szerzőjének, másrészt van, aki sem a negyedik evangélium szerzőjének sem e levelek szerzőjének nem a tanítvány Jánost tartja.
Bár az első levél nem tipikus levél-kezdettel indul, de ebben is van konkrét helyzetre való utalás, pl. 2,19-ben: “Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók”. Mindhárom levél olyan jellegű tehát, hogy egy pásztor ír bennük a gyülekezeteinek. Érdekes, hogy 2Jánosban csak egyetlen tulajdonnév van: Jézus Krisztus. 3János címzettjének neve, Gájusz, viszonylag gyakori név, így nem lehet tudni, hogy vajon azonos-e az Úsz-ben másutt szereplő Gájusszal (ld. pl. 1Kor 1,14; Róm 16,23; ApCsel 19,29; 20,4).
Az óegyházban Papiasz kétszer említi a János nevet, egyszer az apostolok között, egyszer pedig Arisztion presbiterrel együtt, ezért a kutatók eltérnek a tekintetben, hogy Papiasz egy vagy két személyről ír-e. Mivel 1Péter 5,1-ben Péter magát presbiternek is nevezi, ezért azt világosan láthatjuk, hogy az ősegyházban a 12 tanítvány körébe tartozó személy, azaz apostol is lehetett egyben presbiter is. Maga a szóhasználat nem zárja ki, hogy 2-3János szerzője is lehetett az apostol János.
Az óegyház tanúságainak fő problémáját az jelenti, hogy 2-3János csak kevésszer és viszonylag későn említtetik. Viszont ez nem meglepő, mert egyrészt ezen iratok nagyon rövidek, másrészt nem sok olyan teológiai mondanivaló van bennük, ami ne lenne benne a hosszabb 1János-ban.

Irenaeus tudott 1Jánosról és 2Jánosról, és szerinte ezek szerzője az Úr tanítványa, az evangéliumnak is a szerzője (Adv. Haer. III.16.18). Alexandriai Kelemen is egynél több jánosi levelet ismert, mert használja azt a kifejezést, hogy a “nagyobb levél” (Strom. II.15.66). Órigenész mindhárom levelet említi, de Euszebiosz szerint Órigenész is elismerte, hogy az egyházban nem mindenütt fogadták el 2Jánost és 3Jánost (H.E. VI.25.10). A kevés evidencia ellenére is mondhatunk annyit, hogy az óegyházban nem találunk olyan utalást, mely a három levél közül bármelyiket is másnak tulajdonította volna, mint Jézus tanítványának, Jánosnak, Zebedeus fiának.
János evangéliuma és 1János között többféle hasonlóságot találunk. Hasonló a stílusuk annyiban, hogy mindkét iratra jellemzőek a parallelizmusok (hasonló tartalmú gondolatok megismétlése más szavakkal), valamint a rövid, egyszerű, ill. mellérendelő mondatok.
Mindkét iratban találunk ellentétpárokat (“kettősséget”, melyre a szakirodalom dualizmusként is szokott utalni). Ilyenek például: világosság – sötétség, élet – halál, igazság – hazugság, szeretet – gyűlölet. Megjegyezzük, hogy a kutatástörténet során néhány évtizeddel ezelőtt az a nézet lett uralkodóvá, hogy a dualizmus a gnoszticizmusra jellemző, ezért ezen iratok is gnosztikusokkal vitáznak. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a qumráni iratokban is találkozunk hasonló dualisztikus kifejezésekkel (pl. a világosság fiainak harca a sötétség fiai ellen), ezért a jánosi levelek is keletkezhettek zsidó származású keresztyének körében (azaz pl. János evangélista által).

Eltérő szóhasználatnak tűnhet az, hogy az evangéliumban, az ún. búcsúbeszédekben (Jn 14-16) Jézus a Szentlélekre használja a Paraklétosz (Pártfogó, Vigasztaló) kifejezést, míg 1Jánosban maga Jézus a Paraklétosz (1Jn 2,1). Viszont ez nem ellentmondás, hiszen maga Jézus is jelezte a búcsúbeszédekben, hogy “másik” Paraklétoszt küld (Jn 14,16), tehát ezek szerint ő maga is Paraklétosz.
A kutatók között van olyan nézet is, hogy Jn ev. és 1János szerzője ugyanaz, viszont ezen iratok szerzője nem azonos 2-3János szerzőjével. Szerintünk 2János és 3János túl rövid ahhoz, hogy stilisztikai érvek alapján a szerző eltérő voltára lehetne következtetni. Ráadásul hasonlóságok is vannak 1János, valamint a rövidebb másik két levél között. Néhány példa a hasonló témákra: annak hangsúlyossága, hogy Jézus Krisztus testben jött el: 2Jn 7 és 1Jn 4,2; az antikrisztusra utalás: 2Jn 7 és 1Jn 2,23; az a gondolat, hogy aki szeret, az Istentől van: 3Jn 11 és 1Jn 3,10; 1Jn 4,4.7.

Összefoglalóan mondhatjuk, hogy a mai kutatók többségének véleménye szerint nem János apostol a levelek szerzője. A kutatók jelentős része szerint a negyedik evangélium szerzője sem János apostol, így azok között, akik szerint az evangélium és 1János szerzője ugyanaz, szintén megoszlik a vélemény: sokan közülük nem az apostolnak tulajdonítják a negyedik evangéliumot és 1Jánost-t. Már láttuk, hogy a jánosi kör hipotézisét vallók általában az I. szd. végére datálják a jánosi leveleket is, legtöbbjük az evangélium utánra. A jánosi kör helyéül a kutatók általában Efézust jelölik meg.
A fenti szempontok nem kényszerítő erejűek, így továbbra is fenntartható a levelek szerzőségének óegyházi hagyománya: János apostol, Zebedeus fia lehetett a szerzőjük. A keletkezés kora ekkor is lehetett akár az I. szd. vége is, hiszen az óegyházi hagyomány szerint az apostol magas kort élt meg. Talán 2-3János-ban a küldő a presbiter szót nem csak a tisztség értelmében használja, hanem szó szerinti értelemben is, azaz ő “idősebb”, aminek megfelel az is, hogy a levelekben a címzetteket gyakran ifjaknak vagy gyermekeknek szólítja (pl. 1Jn 2,12-14.18). Mindenképpen figyelemre méltó, hogy bár magára alig utal, mégis olyan tekintéllyel bír, hogy a címzett gyülekezetekben tanbeli és viselkedésbeli kérdésekben is eligazítást tud adni. Ez a tanítói tekintély egy apostoli szerző esetén a legérthetőbb.

Júdás levele

Az egyetemes levelek között a mai kanonikus sorrendben az utolsó irat egy mindössze egyetlen fejezetből álló levél: Júdás levele. Sok hasonlóságot mutat 2Péter-hez, ezért sok kommentár e két levelet együtt tárgyalja.

Tartalmi összefoglalás

Az egyetlen fejezetből álló jelen levélben is csak a versek számát szoktuk megadni. A levél-kezdet az ókori szokásokat átvevő és átalakító keresztyén leveleknek megfelelően (ld. a páli leveleket) tartalmazza a küldő nevét, a címzetteket és egy áldást (1-2): “Júdás, Jézus Krisztus szolgája, Jakabnak pedig testvére, köszöntését küldi az elhívottaknak, akiket az Atya Isten szeretett, és a Jézus Krisztus megtartott: irgalom, békesség és szeretet adassék nektek bőségesen.” A címzettek között istentelen és erkölcstelen emberek jelentek meg (3-4). Isten a múltban megbüntette a vétkeseket (5-7), a levélben említett bűnösök vétke is nagy, mert mindenkit kárhoztatnak (8-13). Énók megjövendölte a rájuk jövő ítéletet (14-15). Az ilyen lázadozók ellenére a címzettek tartsanak ki, hiszen az apostolok is figyelmeztettek arra, hogy istentelen dolgok fognak történni az utolsó időkben (16-19). Júdás a címzetteket a hitben való növekedésre inti, és Isten dicsőítésével fejezi be a levelet (20-25).

Szerzőség, keletkezési körülmények

Mint láttuk, a levél küldője magát Jakab testvérének nevezi. Az óegyház ezt úgy értette (s nyilván ez volt a szerző szándéka is), hogy ő Jézus testvére, hiszen az Úr testvére lehetett az a Jakab, akire hivatkozik. Érdekes, hogy valószínűleg keresztyén alázatból nem hivatkozik közvetlenül arra, hogy Jézusnak vér szerinti rokona, hanem Jézus szolgájának nevezi magát, azaz őskeresztyén társaival együtt azt tartja a legfontosabbnak, hogy Jézus neki is megváltó ura. A címzettek köre nagyon általános, mondhatjuk, hogy minden hívő keresztyénre kiterjed, ezért érthető, hogy ez a levél is az egyetemes levelek közé lett besorolva az egyházban.
A levél szerzője zsidó származású lehetett, mert utal két zsidó iratra: a 9. versben az Assumptio Mosis-ra és a 14. versben Énók apokalipszisére. A mai kutatók többsége nem fogadja el az óegyházi hagyományt, azaz nem Jézus testvérének tulajdonítja a levelet (Jézus testvéreinek nevéhez ld. Mk 6,3). A kutatók szerint azonban nem lehet megállapítanunk a levél keletkezésének pontos helyét és idejét. A legtöbben az I. szd. végére datálják, pl. Conzelmann-Lindemann (2004, 422-423), akik szerint azért sem lehet az Úr testvére a szerző, mert úgy utal az apostolokra (17. v.), mint akik a múltnak nagyjai: “Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk Jézus Krisztus apostolai előre megmondtak”. Ehhez hadd tegyük hozzá, hogy mivel Jézus testvérei nem hittek őbenne a földi életében (ld. Jn 7,5), ezért érthető, ha az Úr testvére Júdás is külön utal az apostolok tekintélyére, ill. a tőlük kapott hagyományra. Egy ilyen utaláshoz nem kellett sokkal később élnie a szerzőnek. Ráadásul a 18. vers éppen azt valószínűsíti, hogy a címzettek is az apostolok kortársai, és hallották is őket, ezért emlékezhetnek arra, amit az apostolok megmondtak.
Richard Bauckham – az érvek gondos összegyűjtése és mérlegelése alapján – azt mondja, hogy a Júdás levelében semmi olyan tartalom nincs, amit csak a későbbi, ún. “korai katolicizmus” (Frühkatholizismus ) idején lehetne elképzelni. Szerinte a levelet írhatta Júdás, Jézus testvére, aki Palesztinában jelentős misszionárius lehetett, s maga a levél a legkorábbi keresztyén iratok közé tartozhat (1990, 178).
Az első keresztyének azt tartották, hogy az utolsó időkben élnek (ld. pl. Péter apostol pünkösdi beszédében a jóeli prófécia kiegészítését: ApCsel 2,16-17), ennek teljesen megfelel a Júdás levele is (pl. 18. v.). A tévtanítás Pál apostol idejében is veszélyeztethette magát az evangéliumot (ld. pl. a Galata-levél megírásának okát), és a Júdás levele ilyen közegben is a testvérek megmentésének pásztori lelkületét hangsúlyozza pl. 22-23. v.).
Sok kutató a 2Péter-hez való hasonlóság által is a nem-júdási szerzőséget és az I. szd. végi keletkezést látja alátámasztva (pl. Conzelmann-Lindemann 2004, 423), azonban a legtöbb érv két irányban használható: nehéz eldönteni, hogy melyik irat hathatott melyik iratra. Talán a közös téma oka a közös keletkezési helyzet, közös miliő. Amint a 2Péter esetén is fenntarthatónak láttuk a péteri szerzőség nézetét, úgy itt is jelezzük, hogy szerintünk fenntartható az óegyházi hagyomány: a levél szerzője lehetett az Úr testvére, Júdás, és a keletkezés ideje talán akár az 50-es évek, bár erről – és a keletkezés helyéről – pontosat mi sem tudunk mondani. Conzelmann-Lindemann jelzi, hogy mivel Alexandriai Kelemennél található a legkorábbi idézet Júdás leveléből, talán Alexandria a keletkezés helye, de az 1. vers (Júdás neve, valamint a Jakabra történő utalás) akár Palesztinára is utalhat (2004, 423-424).

Ajánlott irodalom:

Balla Péter, Az újszövetségi iratok és kanonikus gyűjteményük kialakulásának története (Bevezetéstani alternatívák). Budapest: KRE HTK, 2005. E könyvben megtaláhatóak a fenti fejezetben említett további könyvek bibliográfiai adatai.
Melkisédek személyéhez egy rövid magyar összefoglalást is tartalmaz az alábbi angol mű: Balla Péter, The Melchizedekian Priesthood. KRE HTK, 1995.
Angolul olvasóknak szeretettel ajánljuk figyelmébe e fejezet szerzőjének doktori disszertációját:
Balla Péter, Challenges to New Testament Theology: An Attempt to Justify the Enterprise. Tübingen: Mohr - Siebeck, WUNT, 2. Reihe, Band 95, 1997 (és ugyanennek amerikai paperback reprint kiadása: Peabody, Mass.,: Hendrickson Publishers, 1998)