Egyházi élet hanyatlása a középkorban (előreformátorok)

Bevezetés

Mielőtt a kérdés részletes tárgyalásába belefognánk, szükséges, hogy előbb körülhatároljuk azt a korszakot, amelybe belehelyezhető mai témánk. A középkor, mint az emberi fejlődésnek bizonyos szakasza, a történelem jelentős területét öleli fel. A humanisták a Római Birodalom bukásától (476) a renaisance-ig terjedő időt nevezték középkornak. Mások későbbi időponttól kelteztették és Amerika felfedezését jelölték végső pontnak. Ám akármelyik terminust is vesszük mai témánk a középkornak csak utolsó harmadára tehető; pontosabban a pápai világuralom bukásától a reformációig terjedő időig (1300-1517). Tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy az egyházi élet pont ebben a korban hanyatlott meg, - az előző korban pedig minden szép és jó volt. Sajnos a helyzet egészen más. - Ha Krisztus egyházát egy monumentális épülethez hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy ez a ház hol itt romlott meg, hol amott vált roskataggá. Az Úr Jézus azonban nem hagyta az Ő házát összeomlani. Minden időben küldött tatarozókat, építőmestereket. Hol egy aszkéta életű pápa (Nagy Gergely), hol egy buzgó fejedelem (Nagy Károly), máskor egy egyszerű szerzetes (Odo) vagy éppen egy ledér életű ifjú (Assisi Ferenc) vált az Úr eszközévé. És sokan mások: férfiak és nők vegyesen, ismertek és névtelenek, akiknek szívére nehezedett az Úr fájdalmas kérdése: "Nem látod, hogy házam romokban hever?" - végezték a restaurálás nehéz szolgálatát. Sajnos kevés sikerrel, mert a hatalomvágy és a kincsszomj, amivel egykor a Sátán megkísértette az Urat, az Ő ún. "földi helytartóinál", a pápáknál meghallgatásra talált, sőt egész valójukat annyira betöltötte, hogy szinte már mással sem törődtek. Így vált az Ő egyháza roskataggá és jutott majdnem a teljes összeomlás szélére. Hogy mégsem dőlt össze a roskatag épület, ez egyedül Urunk irgalmas szeretetének köszönhető, aki Wiclif és Husz János személyében két olyan férfiút küldött, akik bátran hirdették: Az egyházi élet hanyatlásának egyik oka a gazdaság- és hatalomvágy, a másik, - és ez döntő -, hogy az egyház régen letért arról az egyenes útról, amelyet a Szentírás kijelölt számára.
Mielőtt a reformáció e két jeles előfutárának az életével foglalkoznánk, előbb tekintsük át, hogy jutott az egyház idáig.
1. A pápai világhatalom bukása
A XIV. sz. elejétől rohamosan hanyatlani kezdett a pápaság tekintélye. Az öntudatra ébredt polgárság és nemesi osztály most már a saját fejével kezdett gondolkozni és nem vett be mindent, amit az egyház tanított. A királyok is igyekeztek magukat függetleníteni a pápai hatalomtól. VIII. Bonifác (1294-03) megpróbálta a pápaság régi tekintélyét visszaállítani, eszközeit azonban rosszul választotta meg. Az 1302-ben kiadott "Unam sanctam" bullájában megfogalmazott, "két kard elmélet" sikertelen kísérlet maradt. IV. vagy Szép Fülöp elutasította, sőt az egyházat megadóztatta. A pápai átokkal mit sem törődve, egyik vezérét Rómába küldte és a pápát elfogattatta. A nép ugyan kiszabadította Bonifáciust a fogságból, de a kiállott izgalmakba belehalt. Bonifácius megaláztatása szétfoszlatta azt a dicsfényt, ami eddig a pápai udvart övezte. A pápák - ettől kezdve - az erőskezű francia királyok engedelmes eszközeivé váltak. V. Kelemen Avignonba (pápai hűbérbirtok volt) tette át a székhelyét, ezzel is kifejezve alárendelt voltát a királlyal szemben. Ez az avignoni pápaság közel 70 évig tartott (1309-74), amit a történelem a pápák "avinoni fogságának" nevez. A pápák eszközi voltát mi sem bizonyítja jobban, mint a Templomos-rend szétzúzásában való közreműködése. Az egyház, eretnekség vádjával sokakat kínpadra vont, vagy máglyán kivégeztetett, hogy a rend dél-franciaországi birtokait a király kezére játssza.

2. Kettős pápaság

Róma nem fogadta el a francia pápákat és VI. Orbán személyében új pápát választott. Így aztán az a botrányos helyzet állt elő, hogy az egyháznak egyszerre két pápája volt, mindkettő magának követelte a hatalmat és persze az egyházi jövedelmet is. Hogy illetékességüket bizonyítsák, kölcsönösen kiátkozták egymást. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a nyugati egyházszakadás, amely közel 37 évig (1378-1415) tartott. A kiátkozás nemcsak a másik pápára vonatkozott, hanem híveire is, ami nem csekély zavart idézett elő a fejekben és szívekben. Kinek van igaza és hol van a sokat hangoztatott pápai csalatkozhatatlanság? Ezt a zavaros állapotot tovább fokozta a pápák pénzügyi politikája. Ugyanis mindkét pápa, fényűző udvartartása költségeire, ugyanannyi jövedelmet igyekezett kicsikarni a hívekből, mint amennyi a szakadás előtt volt. Mindezt csak zsarolással és fenyegetéssel (egyházi átok) tudták elérni. A pápák pénzéhsége következtében a pápai udvar valóságos börzévé vált, ahol "ki ad többet érte" jelszó alapján, hozzá lehetett jutni a legjobban jövedelmező főpapi állásokhoz is. De még ezt is fölözte a bűnbocsánat pénzért való árusítása, a hírhedt búcsúcédulák révén (A búcsú régi magyar kifejezése a bűnbocsánatnak).
3. Az egyházi élet további hanyatlása

A pápaságnak ez a végzetes eltévelyedése magával rántotta a többi egyházi intézmény züllését is. A püspökök valósággal tobzódtak a földi javakban. A főúri rendet is fölöző fényes udvartartást tartottak. A dús lakomák és nagy vadászatok szinte napirenden voltak. Ez az életmód és magatartás méltán váltotta ki a kor humanistáinak éles kritikáját. Igen találóan jellemzi Erasmus a "Balgaság dicsérete" c. munkájában a püspököket, amikor ezt írja: "Csak magukat táplálják és a nyáj gondját Krisztusra bízzák. Nem gondolnak nevük eredetére sem, hogy az episcopus szó, a felügyelő fáradságos gondját jelenti. Bezzeg, ha pénzhalászatról van szó, mindjárt "felügyelnek", méghozzá ügyesen." - Aláhanyatlott a szerzetesi élet is. Még a kolduló rendek többsége is csak a vagyongyűjtéssel és önmaguk hizlalásával törődött. Munkátlanság, tunyaság, a nép lelkigondozásának teljes elhanyagolása jellemezte őket. Erasmus epés kritikával rántja le róluk a leplet. Így ír: "Mindenki úgy utálja őket, hogy már az is rossz előjel, ha az ember véletlenül találkozik velük. Ezek a kegyes férfiak, akik piszkosak, tudatlanok, durvák és tolakodók, az apostolokat játsszák meg előttünk. Különféle magasztos jelzőkkel szeretik magukat megkülönböztetni, mintha bizony nem lenne elég, ha valakit keresztyénnek neveznek?" (i.m. 150) A klérusnak ez az erkölcsi meghanyatlása rossz például szolgált az egyszerű hívőknek. A magára hagyott tömeg beteges csodahitben, babonaságban, boszorkány-hitben keresett kárpótlást. A pestistől és a pusztító járványoktól való halálfélelem gyakorta tömegőrjöngésben nyilvánult meg, amelyiknek egyik formája az önkorbácsolás volt (Segesvári: Az egyháztörténelem alapvonalai).

4. A középkor misztikája

Az egyházukat szerető és féltő emberek, gyakran felemelték szavukat az egyházi élet ilyen züllése ellen. Ez azonban csak pusztába kiáltó szó maradt. A műveltebb réteg, a hivatalos egyház-tanon (szolasztika) kívül keresett megnyugvást és ezt a misztikában találta meg. Igyekeztek gondolataikat közkinccsé tenni, könyvek egész sorát adták ki, de ezek csekély érdeklődést keltettek a széles néptömegekben. A misztika első jelentős képviselője Eckhart mester és Tauler János volt. Azt tanították, hogy Isten az ember szíve mélyén lakik. Vele csak szemlélődés és elmélyülés útján lehet találkozni. A Bibliát allegorikusan kezdték magyarázni. Nem az a döntő - hirdették, hogy Krisztus hol születetett, hanem az, hogy a szívben szülessék meg. Tévedésük az érzelmek túlhangsúlyozása és az aszkézis útján való önmegváltás. A miszticizmus legjelentősebb képviselője Geert Grote, az ún. Devotio Moderna (korszerű kegyesség) mozgalom atyja volt. A mozgalom Hollandiából indult ki, de nemsokára Európaszerte elterjedt. Ez a Devotio Moderna ezért volt "modern", mert a korabeli egyszerű embereket igyekezett a személyes hit és a saját meggyőződés útjára vezetni és ezzel az igazi emberszeretet törvényét mindennapi gyakorlattá tenni (Colign: Egyháztörténelem) Grote nemcsak hirdette a felebaráti szeretetet, de példát is adott rá, amikor szülőházát magányos nők otthonául felajánlotta. Ő is beszél az "elrejtett Istenről", mint Tauler, aki a szívben lakik. Grote az egyház tanait nem támadta, de hangsúlyozta, hogy az élet igazi forrása a Szentírás. Ez a mozgalom Grote halála után bontakozott ki igazán, Wessel, Agricola és főleg Kempis Tamás (1390-1470) működése folytán, aki De Imitatione Christi, ma is olvasott könyvében, az Úr Jézus követésére buzdít. Jelentős eredményeket ért el a mozgalom a nevelés terén is. Az általuk alapított iskolában tanult Erasmus, Luther és Kálvin is.

5. Ellenzéki mozgalmak az egyházban

A misztikusok nyíltan nem támadták az egyház tanait, de írásuk és főleg aszketikus életmódjuk élő tiltakozás volt az úrhatnám és kincset gyűjtő egyházzal szemben. Az ellenzéki hangok egyházféltésből fakadtak és főleg a mindennapi gyakorlatot érintették. A koldulórendek hanyatlásával elszürkült a teológia is. Az a kíméletlen harc, ami Aquinoi Tamás és Duns Scotus között folyt, a középkor végére unalmas és fárasztó szőrszálhasogatássá fajult. Alig találunk valamire való teológust, az egy Cusa Miklóst kivéve.
A minoriták obszerváns ágának szigorú szegénységi életmódja, botrány volt a dúskálódó egyház szemében. Nem is hagyták őket békében. Eretnekség vádjával sokakat kínpadra vontak, elnémították. A legélesebb bírálat azonban az egyház szigorú normái bilincseiből kiszabaduló és önállóságra törekvő humanizmus részéről érte az egyházat. Ez a klasszikus műveltségből újjászülető (=renaisance) irányzat már az újkor kezdetét jelenti. Éles kritikával illeti az elvilágiasult klérust, kigúnyolja a skolasztika szőrszálhasogató meddő vitáit. Ugyanakkor sürgeti a tiszta forráshoz, a Bibliához való visszatérést. Roger Bacon jeles misztikus a Szentírás tanulmányozására biztatja kortársait. A humanizmus meghatározó egyénisége azonban Erasmus Rotterdamus (1464-1536). Kíméletlen kritikával és epés gúnnyal leplezi le kora visszásságait és álszenteskedését. Széles látóköréből nem marad ki a társadalom egyetlen rétege sem. Erőteljesen szorgalmazza az egyház reformációját, anélkül, hogy reformátor lett volna. Jelszava ez: "Vissza a forráshoz!" - Konstantinápoly eleste után (1453) sok jeles görög tudós menekült Nyugatra, akiknek révén megismerték a Biblia eredeti nyelvén és elkezdték tanulmányozni az eredeti szöveget. Több tudományos Biblia kiadást készítettek elő héber, görög és latin nyelven (poliglotta forma). Ez hatalmas lépést jelentett a Szentírás helyes értelmezéséhez. Lefebre, 1530 körül megjelentette az első teljes francia Bibliát, ami ösztönző volt a nemzeti nyelvű bibliafordításokhoz.

6. Reformzsinatok

Az egyházi élet megújítására törekvő ellenzéki hangok és irányzatok, végül is egyetlen nagy mozgalomban összegeződtek, amelynek jelszava ez volt: "Reformatio ecclesiae in capite et membris", vagyis az egyház reformációja fejében és tagjaiban. Ennek a reform-követelésnek a párizsi egyetem volt központja és fő mozgatója. Kétségbe vonták a pápai csalhatatlanság elméletét és kijelentették, hogy az egyetemes zsinat fölötte áll a pápának (Concilium supra papam). A pápák tehát kötelesek alávetni magukat a zsinat határozatainak. A sok sürgetés eredményeképpen, össze is hívták az első reform-zsinatot 1409-ben Pisaban. Ez a zsinat a két versengő pápát megfosztotta tisztségétől és V. Sándor személyében új pápát választott. A két letett pápa azonban semmisnek nyilvánította a zsinat határozatát és továbbra is hivatalban maradt. Így még botrányosabb helyzet állt elő: két pápa helyett most már három pápa versengett és átkozta ki egymást. A reformisták azonban nem nyugodtak bele ebbe a fonák helyzetbe és addig mozgolódtak, míg végül Zsigmond német-római császár és magyar király javaslatára, 1414-ben Konstanzba (Németország, Bodeni-tó mellett) összehívták a második egyetemes zsinatot. Ennek a szinódusnak legnagyobb eredménye, hogy a három pápát lemondásra kényszerítették és V. Márton személyében új pápát választott. Ezzel megszűnt a 37 éve tartó nyugati egyházszakadás. Érvényt szereztek a régen hangoztatott elvnek, hogy a zsinat fölötte áll a pápának. Ez a zsinat foglalkozott Husz János ügyével is. Szégyene a zsinatnak, hogy Huszt úgyszólván meg sem hallgatva, halálra ítélte és kivégeztette. Erről később bőven lesz szó. A konstanzi zsinat reformkísérlete a pápák ellenkezésén megbukott. Ezért 1431-ben újabb zsinatot kellett összehívni. Ez a harmadik egyetemes zsinat, a reformok érdekében, erélyesen lépett fel a pápával szemben és megpróbálta korlátozni a pápai követeléseket. Erre IV. Jenő pápa a zsinatot feloszlatta és Firenzébe ellenzsinatot hívott egybe. IV. Jenőnek sikerül elszigetelnie a bázeli radikális szárnyat, amely végül is eredménytelenül feloszlott. Összegezve az elmondottakat: a reformzsinatok végeredményben kudarccal végződtek, mert a reformok közül alig valamicskét tudott megvalósítani. Mindez mégsem jelentette a reformeszmék kudarcát, amelyek lappangva tovább éltek.

7. Renaisance pápák

A név ne tévesszen meg senkit, mert nem újjászületett pápákról lesz szó, hanem csak ebben a korban élőkről. - A XV. századtól a humanizmus és a pápaság kapcsolata egyre szorosabbá válik. A pápák humanista tudósokat gyűjtenek udvarukba. Megszervezik a vatikáni könyvtárat. Bőkezű mecénásai a művészeteknek (festészet, szobrászat, építészet), hogy ezzel is növeljék udvartartásuk fényét. A század második felében már valóságos fejedelemként lépnek föl. Hadsereget tartanak (svájci gárda), amelyet birtokszerzésre és hódításra használnak fel, Inkább államférfiként és hadvezérként viselkednek, semmint a lelkek pásztoraiként. III. Calixtus pápával a katalán származású Borgia család lép színre. Rokonait zsíros állásokhoz juttatja. Érdemeként azonban azt is meg kell említenünk, hogy Hunyadi Jánost hatékonyan segíti a török elleni küzdelmében. Kapisztrán Jánost keresztes had megszervezésére küldi hazánkba. Ő rendeli el a déli harangszót a nándorfehérvári diadal emlékére. A leghírhedtebb Borgia pápa VI. Sándor, aki vérfertőző, erkölcstelen életet él. Orgyilkos fiát Cézárt és parázna életű lányát Lukréciát hercegi rangra emelte. A többi pápa sem volt különb, - II. Gyula inkább hadvezér volt, mint a lelkek pásztora. Egyetlen érdeme, hogy bőkezűen támogatta a művészeteket. (Rómába hívta Michelangelót és elkezdte a Szt. Péter Bazilika építését).
Ennyi elég is annak jelzésére, hogy hová süllyedt Krisztus egyháza és mivé lettek az Ő ún. "földi helytartói", a római pápák.
Ez ellen az állapot ellen egy dominikánus szerzetes Girolamo Savanarda emelte fel szavát. Apokaliptikus prédikációival igyekezett felrázni a lelkeket: Jön az Úr és megtisztítja a "római Bábelt". Sikerült is a firenzei népet megregulázni, az uralkodó Medicieket száműzni és megteremteni a keresztyén demokráciát. Ez azonban pünkösdi királyságnak bizonyult, mert a francia király - akiben reménykedett - dolga végezetlenül visszavonult, az apokaliptikus próféciák sem teljesültek. A csalódott nép szembefordult vele és kiszolgáltatta a pápa haragjának. Szörnyű kínvallatás után, mint eretneket felakasztották, majd máglyán megégették. (Jegyzet: Jellemző a rk. egyház következetlenségére, hogy 50 évvel később a trienti zsinat rehabilitálta, sőt azokat az eszméket valósította meg, amiért Savanarola harcolt).

8. Wiclif János (1328 körül - 1384)

Savanarola Jeromos történetével tulajdonképpen befejeztük az egyház középkori történetének utolsó fejezetét is és ezzel a reformáció küszöbéhez értünk. Tárgyaltuk a pápai hatalom bukását, a kettős, majd hármas pápaságot, az egyházi élet, főleg a felső papság életének meghanyatlását. Szóltunk az első ellenzéki hangokról, a reformokat követelő mozgalmakról is. Ezek alapjában véve nem érintették az egyház tanrendszerét, inkább csak "tüneti kezelések" voltak, de az alapbajt nem gyógyították. A bevezetőben már rámutattunk, hogy az egyházi élet hanyatlásának alapoka a Szentírás tanításától való eltérés volt. A Bibliát ugyan nem tették félre, de mellette ugyanolyan érvényű volt a hagyomány és a pápai bullák. Jézus Krisztust szinte fölözte Szűz Máriának az imádata és a szentek tisztelete, az Úr bűnbocsátó kegyelmét a pápai búcsúcédulák. Egyszóval így jellemezhetnénk a középkori egyházat, hogy "ÉS"-vallássá lett. Wiclif és Husz János fellépése azért jelentős, mert ki merték mondani: az egyházi élet hanyatlásának alapoka az, hogy félretették a Szentírást, hitünk és cselekedetünk egyedüli zsinórmértékét. Mindkettő élete még a középkorhoz kapcsolódik, de írásaik már az újkor, a reformáció kapuit nyitogatták.

A) Wiclif János oxfordi egyetemi tanár és Lutterworth-i lelkész 1328 körül született, angolszász nemesi családból. Ifjúságáról, megtéréséről alig tudunk valamit. Kiváló képessége hamarosan az oxfordi egyetem tanári székébe emelte. Előbb filozófiát, majd teológiát tanított. Talán megmaradt volna az egyetem hűs falai között, ha egy erőteljes nemzeti mozgalom a tettek mezejére nem szólítja. A mozgalom a pápai zsarnokság és az országot kifosztó zsarolás ellen irányuló erőteljes tiltakozás volt. Ez a pápaellenesség annál meglepőbb, mert régebben az angolszászok voltak a leghűségesebb tagjai a római egyháznak. Soraikból olyan egyéniségek kerültek ki, mint Columba, a frankok evangélistája és Bonifácius a germánok misszionáriusa. A századok folyamán azonban újabb és újabb megaláztatások érték az országot, sőt III. Ince valósággal hűbéressé alázta az angol király, akit méltán neveztek Földnélküli Jánosnak. A pohár lassan betelt. Az önérzetében és nemzeti büszkeségében megsértett nép szembeszállt az ország kirablásával. A fellobbanó nemzeti forradalmat fokozta az a gyanú is, hogy az angoloktól kizsarolt pénzt a pápa a franciáknak adja, akikkel már régóta háborúskodott az angol nép (100 éves háború). Ez a nemzeti mozgalom azonban parttalan tiltakozás maradt volna, ha Isten nem támaszt egy olyan vezért, aki mederbe szorítja és elvi alapot ad a mozgalomnak. Ez volt Wiclif János. "De dominio divino" c. könyvében kimutatta a pápai követelések jogtalanságát, sőt az egyházi javak állami tulajdonba vételét követelte. Írása óriási lelkesedést váltott ki Anglia-szerte, a királytól a nemességen át, a polgárságig az egész ország egy emberként sorakozott melléje és valóságos nemzeti hősként ünnepelték. A főpapság azonnal sorompóba lépett. London püspöke bíróság elé citálta, és mint veszedelmes eretneket börtönbe akarta záratni. A nemesség azonban közbelépett és kiszabadította a püspök kezéből. Wiclif ekkor még, mint hazafi áll a mozgalom élén és az egyház tanait nem támadta. A király és a nemesség pártfogása új erőt és bátorságot önt a szívébe és most már magát a pápaságot is megtámadja. XI. Gergely pápa elítéli Wiclif tanait, amit újabb per követ, de a nemesség és a polgárság újra megvédi. Wiclif most már tovább lép és a pápasággal való vitáját teológiai alapra helyezi. Könyveiben azt hangsúlyozza, hogy minden kérdésben egyedül a Szentírás a mérvadó. A pápai és zsinati döntések a Biblia mérlegén - értéktelenek. A jelenlegi egyház az Antikrisztus egyháza. Az igaz egyház a választottak közössége. (communio praedestinarorum), amelynek egyetlen feje Jézus Krisztus. A pápa maga az Antikrisztus. Az ordináció (papszentelés), az utolsó kenet, a keresztelés ceremóniái (pl. olajjal való megkenés stb.) nem igazolhatók a Bibliából. Az úrvacsora transsubtanciós értelmezése - eretnekség. Szerinte az úrvacsora szimbolikus cselekedet és csak az nyeri el áldását, aki igaz bűnbánattal és szívbéli töredelemmel veszi azt. A fülbegyónás és feloldozás, a búcsú, a szentképek és ereklyék tisztelete Szentírás-ellenesek. A sok egyházi ünnep pedig fölösleges és csak arra valók, hogy dologkerülésre szoktassák az embereket.
Wiclif azonban nem elégedett meg azzal, hogy írásaival világosítsa az elméket, hanem arra törekedett, hogy tanait az egész nemzet körében ismertté tegye. Reformeszméi terjesztésére vándorprédikátorokat, ún. lollardokat küldött szerte az országban, hogy hirdessék a tiszta evangéliumot. Sajnos sokan félreértették Wiclif követeléseit és 1381-ben parasztfelkelést robbantottak ki. Fokozta az elkeseredést a robot- és a fejadó is. A mozgalom John Ball és Wat Tyler vezetésével egész Dél-Angliát forradalmasította, a parasztsereg Londont is elfoglalta. A király engedményekre kényszerült. A megrémült nemesség észbekapott, árulás folytán a vezéreket elfogatta és kivégeztette. A felkelésért Wiclifet hibáztatták és bűnbaknak kiáltották ki. A Londonban összeült zsinaton, tanait eretnekségnek nyilvánították, oxfordi állásától megfosztották. Személyét azonban nem érte bántalom. Visszavonulhatott lutterworthi plébániájába. De nem tétlenkedett. Barátaival lefordította a Bibliát angol nyelvre, röplapokon pedig tovább terjesztette reformeszméit. Halála után kegyetlen üldözés indult a lollardok ellen és híveit majdnem teljesen kiirtották. Őt sem hagyták békében még holtában sem. A konstanzi zsinat elrendelte exhumálását és elégetését. Ezt a parancsot Fleming londoni püspök 1428-ban végre is hajtotta és Wiclif hamvait a Temzébe szóratta.

B) Husz János (1369-1415)
Az Angliában üldözött és elnyomott mozgalom új erővel tört fel Csehországban. Hogy miért éppen ott és nem más, jelentősebb nemzet körében, annak az az egyszerű magyarázata, hogy ebben az időben szoros kapcsolat állt fenn a két ország között II. Richárd angol királynak ugyanis cseh királylány volt a felesége. Így aztán sok cseh diák iratkozott be az oxfordi egyetemre, ahonnan aztán nemcsak tudományt vittek haza, hanem azokat a forradalmi eszméket és biblikus tanításokat is, amelyek évtizedeken keresztül lázban tartották Angliát. Hatásukra valóságos népi mozgalom támadt. Mindezt fokozta az az éles ellentét, ami az őslakos cseh és a betelepült németek között fennállt. A cseh nép önérzetét ugyanis mélyen sértette a német származású főpapság és a prágai egyetem német tanárainak fölényeskedő és lekezelő magatartása, akik igyekeztek minden vonalon háttérbe szorítani a cseh tanárokat. A megismert Wiclif tanok tovább növelték az ellenségeskedést.
Gyújtó szavú prédikátorok járták az országot és kemény szavakkal ostorozták a főpapságot és a renyhe életű szerzeteseket. Ennek a nemzeti alapon szerveződő mozgalomnak, nemsokára lelkes vezére támadt, egy tiszta jellemű és rendkívül bátor ember - Husz János személyében.
Husz János 1369-ben született a dél-csehországi Hussinetzben. Szülei egyszerű falusi emberek minden áldozatot meghoztak, hogy fiuk tanulhasson. Husz Jánost valóban kiváló esze és hallatlan szorgalma 1401-ben a prágai egyetem professzori méltóságára emelte és nemsokára a Betlehem kápolna lelkészévé is kinevezték. A Wiclif eszmékkel azonban már korán (1402-ben) megismerkedett és ettől kezdve tántoríthatatlan hívévé szegődött. Népét rajongásig szerette és kész volt érte életét is áldozni. Írásaiban és prédikációiban kíméletlenül ostorozni kezdte a léha erkölcsű papságot, a népet szipolyozó főurakat és a német patríciusi osztályt. Kikelt az egyházi visszaélések ellen is, különösen az országot hűbéri sorban tartó pápai kizsákmányolás ellen, amely már a paraszti földekre is rá akarta tenni a kezét. A nyílt harc már korán fellobbant közte és a többségben lévő német tanárok között. A tanári kar Husz eszméit eretnekségnek nyilvánítja és mindent elkövet, hogy az egyetemről eltávolítsa. Husz azonban szilárdan ellenáll és a Szentírásból bizonyítja tanításának helyességét. Küzdelmében nincs egyedül. Az egyetemi diákság is neki ad igazat. A harc azonban ezzel nem ért véget, sőt tovább éleződött, amikor a német tanárok, összefogva a főpapsággal, a két egymással vetélkedő pápa párharcában nyíltan XII. Gergely mellé áll, a cseh alsó papság pedig XXIII. Jánost pártolta. Vencel cseh király, hogy véget vessen a további torzsalkodásnak, az új egyetemi alkotmányban többséget biztosít a cseh professzoroknak. A szavazáson alulmaradt németek, sértődötten kivonulnak Prágából és Lipcsében új egyetemet alapítanak. Ez a harc tehát Husz és a cseh nemzeti mozgalom győzelmével végződött. Egy újabb pápai intézkedés azonban rendkívüli módon felháborította Husz Jánost. XXIII. János keresztes hadjáratot hirdetett XII. Gergely és párthívei ellen és ugyanakkor búcsúcédulákat is árultatott az országban, ami újabb terheket rótt az amúgy is kizsigerelt nép nyakába. Husz most már nyíltan szembeszállt a pápai önkénnyel, Antikrisztusnak nevezve a pápát, nem kímélve a népet nyúzó főpapságot sem. Sbynko prágai érsek magánkívül volt dühében. Huszt megfosztotta a plébániájától, eltiltotta az igehirdetéstől, könyveit zár alá helyezte, és amiket kezébe kaparinthatott, elégettette, őt magát pedig egyházi átokkal sújtotta. Ez az intézkedés valóságos forradalmat robbantott ki Prágában. A nép egy szívvel-lélekkel Husz mellé állt. Az átoklevelet széttépte, az utcára vonulva, gúnydalt énekelve, csúfolta ki az érseket. Sbynko érsek elemista, nagyon dühös Husz Jánosra. Könyveit elégettette, pedig maga sem értette.
Minden tilalom ellenére a reformeszmék rohamosan terjedni kezdtek az egész országban. A kisnemesség, polgárság és falusi nép valóságos nemzeti hősként ünnepelte Husz Jánost. A pápai egyházi átkot is semmibe vette. Husz János élete azonban mégis veszedelemben forgott, mert a főpapság mindent elkövetett kézrekerítésére. A király tanácsára erre elhagyta a fővárost és a nemesek táborába vonult, Tábor városába.

A kettős, majd a hármas pápaság miatti botrány felszámolására, Zsigmond német-római császár és magyar király ösztönzésére végre összehívták a zsinatot a Bodeni-tó melletti Konstanzba 1414-ben. Erre a zsinatra Huszt is megidézték. A király menlevélben biztosította bántatlanságát. A barátok nem akarták elengedni, de ő bízva az igazság győzelmében, elutazott. Alig érkezett meg, máris elfogták és börtönbe zárták. A legkülönfélébb vádakkal illették és tanai visszavonását követelték. Inkább malomkövet kössetek nyakamba és vessetek a vízbe, de Krisztusomat akkor sem tagadom meg. - volt a válasz. Halálra ítélték. Zsigmond ugyan látszólag felháborodott a zsinat döntésén, de végül kisujját sem mozdította megmentésére. Husz János fejére ördögökkel telerajzolt bohócsapkát tettek és mezítláb vitték a vesztőhelyre. Útközben ellenségeiért imádkozott, majd erős hangon énekelte: Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam. Már a máglyára volt kötözve, amikor még egyszer felszólították tanai visszavonására. "Én amivel vádolnak - sohasem tanítottam. Örömmel halok meg az evangélium igazságáért."

Husz János mártíromsága lángba borította egész Csehországot. Kitört a véres huszita háború, amely hazánkra is átterjedt. Jelvényükről, a kehelyről calixtinusoknak nevezték őket. Követelték az igehirdetés szabadságát, az úrvacsora kétszín alatt való osztását, az egyházi javak állami tulajdonba vételét, a szigorú egyházfegyelmet és az apostoli szegénységet. Mindent meghagytak azonban, amit a Szentírás kifejezetten nem tiltott. Emiatt azután szakadás állt be a mozgalomban, mert a szigorúbb irányzat minden elvetett, ami nincs benne a Bibliában. A kelyhesek, bízva az olcsó pápai ígéretekben, szembefordultak a szigorúbb párttal, amely táboritának nevezte magát. Véres harcokban felmorzsolta, majd menekülésre kényszerítette őket. A maradék később "Cseh-morva atyafiak" néven külön egyházzá szerveződött.

Befejezésül csupán annyit: Wiclif és Husz Jánost el lehetett némítani, poraikat szét lehetett szórni, de az igazságot, amit a Szentírásból tanultak és hirdettek, se bebörtönözni, se megölni nem lehet, mert az igazság örök, az igét nem lehet bilincsbe verni.