Kálvin János tanítása

Kálvin János tanítása, hatalmas ívelésű alkotás, amely a keresztyén tan egészét átfogja. Az Institutio Religionis Christianae, magyarul a Keresztyén Vallás Rendszere alapos, részletes és jól áttekinthető képet ad mindarról, amit a hívő keresztyén embernek tudnia kell Istenről, Jézus Krisztusról, Szentlélekről, a helyes keresztyén magatartásról és az anyaszentegyházról. Ezen a művön több, mint 20 éven át dolgozott Kálvin, bővítette, finomította. Alapelve az volt, hogy mondanivalóját olyan világosan és egyszerűen fejezze ki, hogy azt mindenki megérthesse. És ez sikerült is neki. Mert mit ér a nyakatekert tudományoskodás, ha az sem érti, aki mondja. Mindig eszembe jut, az egykori lelkipásztor esete, aki öreg korában rest volt készülni. Ezen úgy segített, hogy betanult egy-egy ravasz prédikációt és azt mondta el a szószéken. Valaki csendesen figyelmeztette: - Tiszteletes Úr, ezt nem értik az atyafiak. Mire az öreg: - Nem baj, de legalább néznek. Nos, amikor megpróbálom Kálvin tanítását röviden összefoglalni és a presbiter testvérek elé tárni, szeretném olyan egyszerűen és könnyen érthető módon előadni, hogy aki olvassa, értse is. Nagyon sokat fogok idézni az Institutioból, de ez nem teszi nehézzé Kálvin megértését, mert minden mondata jól átgondolt és sóval fűszerezett.

1. Az előzmények

Mielőtt rátérnék Kálvin tanításának ismertetésére, vessünk rövid pillantást a többi reformátorra, Lutherre, Melanchtonra és Zwinglire, hiszen Kálvin a reformáció eszméit, részben tőlük tanulta.

Luther Márton – szerzetesi cellájában gyakorta így kiáltott fel: „Hol találok a kegyes Istenre?” Ha rendfőnöke, Staupitz János nem siet segítségére, talán meg is zavarodik a szüntelen önmarcangolásban. – Márton testvér, mit gyötröd magad, inkább olvasd a Bibliát és Ágoston írásait, és biztosan megtalálod a kegyelmes Istent. Micsoda kibeszélhetetlen öröm töltötte el, amikor a Római levél 1,17 versében fölragyogott a Szentlélek fénye: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”. Nem a testünk örökös sanyargatásából, hanem egyedül Isten kegyelméből van az üdvösség, és ez csak hit által lesz a miénk. Az isteni kegyelemnek ez az átélése és hitből való elfogadása lett Luther életének és az egész reformációnak alapeszméjévé.

A reformáció lényegét a „hármas egyedül” fejezi ki legtalálóbban: egyedül kegyelemből (sola gratia), egyedül hit által (sola fide) és egyedül Krisztus által (solus Christus). Luther sokáig azt hitte, hogy Isten könyörtelen bíró, aki megveszi a bűnt az emberen. Ó milyen más ez az Isten, aki a bűn átkát egészen Fiára tette, és benne mindent nekünk adott. Ha ez így van, - már pedig a Szentírás világos tanítása szerint így van, - akkor az ember érdemszerző jócselekedete ki van zárva az üdvösség kérdésében. „Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” – mondja az apostol. (Ef 2,9). De ez nem jelenti azt, hogy a hívő ember – Isten iránti hálából ne teremje a hit jóízű gyümölcseit. A jócselekedetek szükséges voltát a reformáció nem tagadja, csupán a helye és hangsúlya változik meg. Luther következetes volt a jócselekedetek szentírási értelmezésében. Ezért erőteljesen szembeszállt kora nagy humanistájával. Erasmussal is, aki a szabad akarat mellett kardoskodott, hangoztatván a jócselekedetek érdemszerző voltát. Luther világosan kimutatta, hogy a bűneset által, az ember a bűn szolgájává lett (De servo arbitrio) és így minden dolgában Istenre van utalva. Halála után utóda, a reformáció ügyének továbbvivője, Melanchton Frigyes nagyobb hangsúlyt tett a jócselekedetekre, de csak azért, hogy a reformáció kegyelemtanát megvédje azoktól a szélsőségektől, amelyek az isteni és emberi törvényeket feleslegesnek tartották, a jócselekedeteket pedig egyenesen károsnak.

Luther fellépése után két évvel Svájcban is megindul a reformáció, Zwingli Uhlrik zürichi lelkipásztor munkája nyomán. Zwingli sok tekintetben Luther tanítását követi, - egy-két dologban azonban eltér tőle, főleg az úrvacsora kérdésében. Luther azt tanította, hogy Krisztus teste jelen van a szent jegyekben, vagy alatta, vagy fölötte, vagy mellette (in, cum et sub). Zwingli pedig azt mondta, hogy az úrvacsora tulajdonképpen emlékünnepély, amelyben az igaz bűnbánaton van a hangsúly. Különben is – hangoztatta – a véges emberi (a kenyér és bor) nem zárhatja magába a végtelent. A marburgi kollokviumon (1529) az úrvacsora kérdésében elszakadt egymástól a reformáció két ága, nagy kárára a reformáció szent ügyének.

2. Kálvin a mi tanítómesterünk.

Luther és Zwingli fellépése nyomán a reformáció eszméi már mély gyökeret vertek a szívekben, és így természetesen hatottak Kálvinra is. Azt is tudjuk, hogy a fiatal Kálvin szoros barátságot tartott fenn Luther munkatársával, Melanchton Fülöppel. A reformáció igazságait illető gondolataik sok ponton azonosak voltak, még a két irányzatot elválasztó úrvacsora kérdésében is közel álltak egymáshoz, úgyhogy Melanchtont titkos kálvinistasággal is megvádolták. Kálvin azonban nem egyszerűen folytatója, vagy másolója a reformáció eszméinek, hanem a dolgok mélyére ható gondolkozásával új medret ásó és hatalmas rendszerré építő alkotója.

Kálvin tanításának világtörténelmi jelentősége kettős:

a) Ő építette ki a legtisztább teológiai rendszerré a reformáció tanításait.
b) Ezt a tanítást a gyakorlati életben is megvalósította és tette a saját lábán megállni tudó egyházi szervezetté. Ezt a hatalmas művet éppen akkor vitte végbe, amikor az ájultságából éledező rk. egyház – a jezsuitizmus segítségével – kezdte összeszedni erejét és megpróbált halálos csapást mérni a még zsenge, alakulófélben lévő reformált gyülekezetekre. Ennek a támadásnak kivédő és elhárító eszközévé az Institutio lett. Kálvin hallatlanul sokat írt, nemcsak könyveket, röpiratokat, leveleket, mégis az ő tanításának veleje ebben a könyvben összegeződik.

Az Institutiónak két központi tanítása van, az egyik: Isten feltétlen urasága, és másik: az ő igéjének abszolút tekintélye. A reformáció hármas alapgondolatához, Kálvin negyedikként a Szentírást (Sola Scpitura) teszi. Tanítását egyedül a Szentírásra alapozza, és azt tanítja, hogy nemcsak örök életünk, de maga az egész földi élet egyedül Isten kijelentett igéjéből ismerhető meg, vezethető le és értelmezhető. A Biblia tekintélyét azonban nem az egyház adja, - az önmagában van – a hitelesítő pecsét maga a Szentlélek Isten. A Szentírás önmagában csak holt betűhalmaz lenne, a Szentlélek fénye nélkül. A Lélek viszi be és teszi életté az emberi szívben az Igét – mégpedig hit által.

A másik alapvető és jellegzetes tanítása – a Szentírás alapján – Isten föltétlen urasága. Ebből logikusan következik, hogy a szenvedés a halál, a bűn, sőt maga a Sátán is, Isten szuverén hatalmának van alávetve. Ezt maga Luther is hangoztatta, amikor azt mondta: Még az ördög is Isten ördöge.

A világban kétségkívül működnek démoni erők, amelyek igyekeznek mindent összekuszálni, de munkájuk korlátozott. Csak egy úr van a világ felett, a királyok Királya és uraknak Ura: Isten. – Kálvin ezzel a tanításával nyakát szegi annak a gondolkozásnak – amely sokszor még hívő emberek szívét is elfogja – hogy ti. kettős hatalom, ill. istenség kormányozza a világot: Isten és a Sátán. Ez súlyos tévedés. Csak egy úr van és ez az Úr Jézus Krisztus Atyja.

3. Institutio

Kálvin ezt a csodálatos remekművet 27 éves korában írta. Még franciaországi bujkálása és bujdosása idején megírta ennek vázlatát. Barátjának De Tilletnek gazdag könyvtára lehetővé tette számára a búvárkodást. Valójában azonban Bázelben (Svájc) fejezete be és rendszerezte mondanivalóját. Megírását a franciaországi események is sürgették. A „plakát-háború” miatt meginduló véres üldözések, börtönzések és a máglyák füstje is ösztökélte, hogy mielőbb védelmére keljen szenvedő honfitársainak és hitsorsosainak. Ugyanakkor szembe kellett szállnia a vakbuzgó király és gonosz tanácsadói rágalmaival is, akik igyekeztek a hazugságok és ferdítések özönével bemocskolni a reformáció szent eszméit. Feljegyezték, hogy sokszor asztalára borulva, Istent hívó szóval írta hitvalló sorait, gyakorta sóhajtozva: „Meddig még Uram meddig?” Ezek a prófétai sorok rajta vannak az első kiadás címlapján is. Ez a könyv nemcsak apológia a reformáció igazságai mellett, hanem erős pajzs és védőbástya az ellenreformációs rágalmakkal szemben is. Az első mű 1536-ban jelent meg Bázelben, amit még 4 kiadás követett, mindig bővítve, gazdagítva az elsőt. A könyvet Franciaország királyának II. Ferencnek ajánlotta, de végül is az egész keresztyén világnak szóló hatalmas üzenetté lett. Rendkívüli hatását bizonyítja, hogy még ellenségei is elismerték következetességét és alaposságát. A reformáció hívei pedig ujjongva fogadták. Az első magyar reformátorok elragadtatását Thuri Pál sorai így foglalták össze: „A szent könyvek után, kiket az nagy apostolok írtak. Ennél jobb könyvet soha senki sem írt.”

Még az ellenreformáció nagy vezére, Pázmány Péter is jelentős írásnak nevezte. Az Institutiót maga Kálvin fordította le francia nyelvre strassburgi lelkipásztorsága idején. Ez a fordítás lett a francia irodalmi nyelv megalapozója (ahogy a Károli Bibliafordítás a magyar irodalmi nyelvé). A közgazdászok állítják, hogy a kapitalizmus gyökerei az Institutioban keresendők, - a demokrácia pedig a „népfelség” gondolatával – ebből értelmezhető. A XVI.századi, németalföldi polgárság és a XVII.századi, angol puritánus mozgalom, Kálvin eszméiben találta meg a maga ideológiáját. (Kónya I.) (Kálvin összegyűjtött írásai kis könyvtárat tesznek ki, mégis Kálvin az Institutiót tartotta főművének, ezen dolgozott egész életén, ezt finomította, gazdagította, úgyhogy méltán nevezték „egykönyvű embernek”).

Az Institutiot még életében, több európai nyelvre lefordították, így német, angol, holland, olasz és spanyol nyelvre is. Később megjelent a lengyel fordítás is. Magyar nyelven elég későn, 1624-ben jelent meg. A nagy fejedelem Bethlen Gábor kérésére, Szenci Molnár Albert fordította le és adta ki. A „keresztyén religióra és igaz hitre való tanítás” címen. Közel 300 évig azonban nem jelent meg új fordítás, amit megmagyaráz egyházunk százados élet-halál küzdelme az elnyomó ellenreformációs önkényuralom ellen. Tudjuk, hogy a Biblia kiadását is minden eszközzel igyekeztek gátolni, hogy lehetett volna akkor gondolni az Institutio újabb megjelentetésére. Csak a XX. század első éveiben jelentek meg új Kálvin-fordítások, de akkor sorozatban. A legfontosabb a Czeglédy – Rábold és a Victor János fordítása.

4. Az Institutio tartalmi felosztása

Kálvin fejtegetését az Apostoli Hitvallás és a Tízparancsolat magyarázatával kezdi, majd az Úri imával fejezi be. A későbbi kiadások azonban jóval részletesebb és alaposabb kifejtését adják a reformáció hitigazságainak. Az alapgondolat azonban változatlanul ugyanaz! Az 1559-es kiadás négy könyvre oszlik:
I. Istenről, mint teremtőről,
II. Istenről, mint megváltóról
III. Istenről, mint megszentelőről,
IV. Az üdvösségre segítő külső eszközökről

Egy ismertetés nem vállalkozhat arra, hogy részletesen kitérjen az Institutio minden kérdésére, azt azonban fontosnak tartom, hogy mindazokat a tanításokat, amelyek újszerű és meglepő fogalmazásuknál fogva nagyon érdekesek és rendkívül tanulságosak – ismertessem. Külön fejezetet szánok a kálvinizmus központi tanításának, az eleve elrendelés kérdésének.

Vegyük ezeket sorra:

Az első könyv Istenről, mint teremtőről szól. „Egész bölcsességünknek mondja - Kálvin – már amelyik igaz és valóságos bölcsességnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete. De mivel ezek sokféleképpen összefüggnek egymással, nem könnyű eldönteni, hogy melyik közülük az első és egyben forrása a másiknak. Első renden azért, mert senki sem nézhet önmagába anélkül, hogy Istenre ne fordulnának gondolatai, akiben „él” és „mozog”. Mert egészen világos, hogy a bennünk lévő ajándékok aligha származhatnak maguktól, hiszen a létük sem más, mint Istenben való létezés”. (I.1,1) Ebből következik, hogy nincs önismeret istenismeret nélkül és nincs istenismeret, emberismeret nélkül. Már a régi görögök is nagy hangsúlyt helyeztek az önismeretre. (A delphi-i jósda felirata: Gnothi szeauton). Az ember ui. született képmutató és hajlamos önmagát túlbecsülni. Az a szánalmas romhalmaz, amit az első ember lázadása okozott, különösképpen arra kényszerít, hogy fölfelé fordítsuk tekintetünket, és akkor jövünk rá, hogy milyen koldusok vagyunk. Az emberi gőg és önteltség végleg összeomlik, amikor az ember előtt fölragyog az élő Isten hatalma és dicsősége. A próféta jajgatva kiált föl, amikor megjelenik előtte az Úr. „Jaj nekem, elvesztem …, hiszen a királyt a Seregek urát látták szemeim.” (És. 6, 5). Az öntelt Saul pedig úgy rogy a földre, mint villámsújtott, amikor Krisztus megjelenik neki a damaszkuszi úton. (ApCsel. 9.)

Isten sokféleképpen jelenti ki magát, de csak az látja meg Őt, akinek nem vakultak meg lelki szemei. Nagyságát, hatalmát szemlélhetjük a világmindenségben, a természet csodáiban, az emberiség történelmében és magában az emberi lelkiismeretben is. Ezeket méltán nevezhetjük Isten lábnyomainak. Az Ő valóságát, végtelen hatalmát, világokat kormányzó erejét, atyai szeretetének forróságát azonban csak az Igéből ismerhetjük meg igazán! A Szentírásban találjuk meg mindazt, amit róla tudnunk kell „nehogy hamis ösvényre tévedve, valami bizonytalan istenség után kutassunk. (I. 7, 4). Az ige azonban nem talál befogadásra, az emberek szívébe, míg a Szentlélek belső bizonyságtétele, mintegy pecséttel, - nem hitelesíti” – mondja Kálvin. (I. 7, 4). A Szentírás Isten lényének három vonását hangsúlyozza: Irgalmát, amelyen nyugszik az ember üdvössége, ítéletét, melyet naponta gyakorol a gonosztévőkkel szemben és az igazságot, amely által gyámolítja és megőrzi a hívőket. Szent lényéhez tartozik azonban igaz volta, hatalma és szentsége is. A Szentháromság kérdését nem emberi képekkel, vagy hasonlatokkal próbálja Kálvin érthetővé tenni, hanem egyszerű mondatokba tömörítve és világos érvekkel támogatva – magyarázza meg. „A Szentírás azt mondja Istenről, hogy „egy”, akkor ezen a „lényeg egységét” kell értenünk. Ha pedig azt halljuk, hogy „az egy lényegében három”, akkor ebben a hármasságban a személyek értendők. Ha valaki ezt minden hátsó gondolat nélkül vallja, akkor nincs szükség szavakon rágódni”. (I. 13, 5). A három létforma egymáshoz kapcsolódik, de különbözik is egymástól – főleg a munkamegosztásban. Az Ige (vagyis a Fiú) nem lett volna Istennél (Ján. 1, 1), ha nem lett volna más, mint Isten. Aztán: nem az Atya szállt le a földre, hanem az „aki az Atyától jött ki”. Nem az Atya szenvedett a kereszten és támadott fel a halálból, hanem a Fiú. A Szentlélektől pedig a Fiú azzal különbözteti meg magát, hogy más Vigasztalót küld, aki a tanítványokat megtanítja mindenre. Az első zsinatok, sok vita után, ebben a tömör mondatban foglalták össze a Szentháromságról vallott hitüket: A Fiú az Atyától származik („Én fiam vagy te, ma szültelek”), a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól (Filioque tan, vö. Presbiteri füz. 6-7.sz. 25.old.)

A teremtő Istenről Kálvin nagyon tömören fogalmaz. „A Szentírás tanítása szerint Isten az eget és a földet, Igéje és Szentlelke által a semmiből teremtette az ember javára”. Mindent oly szépen intézett, hogy minden óraműpontossággal működik, de a dolgok mögött ott áll a szüntelenül munkálkodó Isten. Tehát nem úgy áll a dolog, ahogy Madách Az ember tragédiájában megfogalmazta: „Be van fejezve a nagy mű. A gép forog, az Alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítani kell.” ( I. szín.) Az Úr Jézus világosan megmondta: „Az én Atyám mindez ideig munkálkodik és én is, munkálkodom.” (Ján 5, 17). Isten azonban nemcsak megteremtette ezt a világot, hanem atyai módon gondoskodik is róla, de a világ kormányát nem adta ki kezéből. A teremtéssel kapcsolatban Kálvin egy anekdotát is elmond. Egy gúnyolódó ember egyszer odament az egyik egyházatyához és azt mondta: Jó, jó értem, hogy a világot Isten teremtette, de mit csinált Isten a teremtés előtt? A bölcs válasz ez volt: A poklot készítette a kíváncsiskodók számára.

5. A II.könyv Istenről, mint megváltóról szól

Bevezetőben részletesen tárgyalja az eredendő bűn kérdését, rámutatva arra, hogy a bűnbeesés által az ember elvesztette jóra való képességét és ítélet alá került. A törvény teszi nyilvánvalóvá az ember koldusvoltát, hogy végül üres kézzel és kifosztottan meneküljön az irgalmas Istenhez. Amit az Isten véghez vitt, azt egyedül Fiában tette nyilvánvalóvá”. Őt tette átokká helyettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne”. Jézus Krisztus hármas tisztében mutatja be az ember teljes megváltását és kegyelembe fogadását. Jézus Krisztus főpróféta, főpap és király. Sokak számára – írja Kálvin – ezek üres címek, holott Jézus személye és munkája ezekben a „méltóságokban” válik erős valósággá. Prófétasága azt jelenti, hogy „a tőle kapott tudományban a bölcsesség minden része megtalálható. Királysága lelki természetű, de egyedül ez a garanciája az egyház létének. Mint főpap, ő az egyedüli közbenjáró az Isten és az ember között. Értünk való áldozatával ledöntötte a válaszfalat, ami elválasztott Istentől.

A III. könyv Istenről, mit megszentelőnkről szól.

„Mindaz, amit Krisztus az emberi nem üdvéért szenvedett és tett, mindez haszon nélkül marad és nem lesz semmi jelentősége számunkra mindaddig, amíg Krisztus rajtunk kívül van, és mi el vagyunk választva tőle. Hogy tehát megoszthassa velünk azokat a javakat, az kell, hogy Krisztus a miénk legyen, és bennünk lakjék”. (III. 1, 1). Krisztus, amikor minket a Lélek erejével hitre juttat, egyúttal a saját testébe is beolt bennünket, hogy összes javainak részesei legyünk. Szent áldozatának és feltámadásának minden java egyedül a Szentlélek által lesz sajátunkká. A Lélek pecsét és zálog. Pecsétje az üdvösségnek és záloga annak, hogy amivel Isten „tartozik” (ti. ígéretei), meg fogja adni. A Szentlélek erejének leheletével isteni életet lehelt belénk, úgyhogy többé nem rendelkezünk magunkkal, hanem az Ő cselekvése és indítása mozgat bennünket (III. 1, 1). Vagyis a Szentlélek a hívő élet motorja. Mindez pedig hit által válik valósággá. Hasonlattal élve: A bűn mocsarában fetrengő ember felé a mentő szeretet egy mentőövet dobott. Ez a mentőöv a kegyelem –amivel megragadom – a hit karja.

A hittani rész tárgyalása után egészen gyakorlati kérdések felé fordul Kálvin figyelme. Beszél az önmegtagadó és kereszthordozó keresztyén életről, a hitről és jócselekedetekről, az imádkozásról, az örök elválasztásról és a végső dolgokról. Ezekből csupán ízelítőt kívánok adni, a kálvinizmus központi kérdését az eleve elrendelés kérdését azonban külön fejezetben részletesen igyekszem kifejteni.

Hit és megigazulás

A reformáció központi kérdése a hit által való megigazulás volt. Kálvin kétféle hitről beszél: az egyik az elhívés. Ilyen hite az ördögnek is van. Az igaz hit nem az, hogy elhiszem, hogy van Isten, hanem az, hogy hiszek Istenben és hiszek Jézus Krisztusban. A hitről már előbb szó volt, amikor a Szentlélek munkájáról és ajándékáról beszéltünk. A megigazulásunk egyetlen lehetősége az igaz hit. Kálvin a hitet a vallás legfőbb tengelyének nevezi. A hit által való megigazulás semmi mást nem jelent, mint azt, hogy akit vádoltak, fel van mentve (III. 11,3). Ez a felmentés Krisztusban és Krisztus által történik, tehát nem jócselekedetekből történt. Akik elnyerték Isten Szentlelke által a hitből való igazságot, azoknak a megszentelődés útján kell járniuk, és napról napra engedelmesebben kell szolgálniuk Isten dicsőségét. (III. 14,9)

A jócselekedetekről azt mondja Kálvin: Igaz, hogy vannak jócselekedetek, de ezeket Isten végzi el az emberben. Ezek tehát Isten javára „írandók”. Nem az ember érdeme, hanem Isten kegyelme. Valóban az általános kegyelem is munkálkodik, és az emberek egy része sok jót tesz, de ez is Isten ajándéka. Arra az ellenvetésre, hogyha a bűnbocsánat ingyen van és nem jócselekedetekből, akkor térjünk bármely rossz útra, úgyis megkapjuk az üdvösséget. Erre Kálvin azt mondja: nekünk ingyen van ugyan, de Istennek igen sokba került, az Ő fiának Krisztusnak keserves kínhalálába. Aztán, a tékozló fiú, akit apja visszafogadott, megcsúfolhatja-e apja arcát még egyszer? Ha valaki azért tesz jót, hogy ezért benyújtsa a számlát Istennek, az ilyenből nem kér Isten. Arra viszont igen, hogy emlékezzél Isten jótéteményére és légy hálás!

Az imádkozásról

Ha egyszer hit által megtanultuk már azt, hogy mindent, amire szükségünk van, ami hiányzik, megvan, és Jézus Krisztusban – akkor nincs más hátra, minthogy Őbenne meg is keressük, és imádságunkkal tőle kérjük. (III. 20,1) Nem elég tehát, ha tudom, hogy Isten gazdag Isten és benne minden megvan, öröm, erő, békesség, amire nekem hallatlanul nagy szükségem van, és ez nem az enyém, aki erőtlen szegény és nyomorult vagyok, csak kérnem kellene tőle. Erre Ő is biztat: „Kérjetek és adatik …” Jézus meg is adta a mintát az Úri imában. Az imádsághoz ígéretet is fűzött, amit az Ő nevében kérünk, megadja mennyei Atyánk (Máté 18, 19, Ján 14, 13).

A IV. könyvben az üdvösségre segítő eszközöket tárgyalja

Ebben a részben részletesen beszél az egyházról és a sákramentumokról. Vegyük először a sákramentumokat, ebből is kiemelten az úrvacsora kérdését. A reformáció korában akörül folyt a vita, mit jelent az Úr Jézus szava: Ez az én testem, ez az én vérem. A rk. tan szerint, a papi megáldás folytán a kenyér (rk. ostya) átváltozik Krisztus valóságos testévé, és a kenyérnek csak a látszata, marad meg.
Luther azt tanította, hogy ez az átváltozás nem történik meg, de az úrvacsorázó a kenyérben és borban, azokkal együtt, és azok alatt, mégis a Krisztus testének és vérének lényegét veszi magához.

Zwingli tagadta Krisztus testének jelenlétét. Szerinte a kenyér és bor csupán jelképek. Az úrvacsora nem más, mint emlékezés Krisztus halálára, vagyis egyszerű emlékünnepély.

Kálvin úrvacsorai tanításának summája az, hogy Krisztus az úrvacsorában valóságosan jelen van az Ő lelke által. Aki tehát lélek szerint veszi a kenyeret és bort, az a Krisztussal egyesül, egy test lesz vele. Kálvin ezzel a tanításával tulajdonképpen egy magasabb kapcsolatot létesít Luther és Zwingli között, amikor kimondja, hogy Krisztus teste helyileg nincs ott az úrvacsorai jegyekben, de a Szentlélek a hívők lelkét égbe emeli és ezzel valóságos kapcsolatot létesít, a megdicsőült Krisztussal. Kálvin az I Kor 11,23 magyarázata során azt mondja: Krisztus nem öntestére, hanem a kenyérre mutatott. Kérdés az, hogy milyen értelemben nevezi a kenyeret saját testének? Csakis olyan értelemben, ahogy János a Szentlelket galambnak látja és nevezi. A kenyér tehát a test szimbóluma. Jézus a látható jeggyel együtt a saját testét is adja nekünk, még pedig a kereszten megtöretett testét, vagyis szent áldozatát. „Ennek áldásában csak az részesül, ha Krisztussal hit által teljesen egyesülünk, az Ő tagjává, vele egy testté leszünk. Mindez csak a Szentlélek által valósulhat meg, aki a hívő lelkét Krisztus testével titokzatos módon összeköti.” (IV. 14,9).

Az egyházról való tanítását, Kálvin – nagyon is gyakorlati módon fogja meg. Az egyházban mindig együtt van a búza és a konkoly, tehát: tökéletes egyház nincs. Az igaz egyház tagjainak „azokat ismerjük el, akik hitük megvallása által, életük példájával és a sákramentumokban való részvételükkel, velünk együtt, ugyanazt az Istent és Krisztust vallják.” (IV.1,18) Az egyház feladata az igehirdetés, a sákramentumok kiszolgáltatása, a szegény-gondozás és az egyházfegyelem gyakorlása. Az egyház autonóm szervezet, ezért a hatóságnak nem lehet beleszólása az egyház kormányzásába. Ugyanakkor a gyülekezet ügyeinek intézésébe be kell vonni az arra alkalmas és érdemes hívő férfiakat. A lelkipásztorokkal együtt alkotják a consistoriumot, amely gyakorolja az egyházfegyelmet. Ez nemcsak az úrvacsorától való eltiltást, hanem – súlyosabb esetben – a gyülekezetből való kizárást is jelentheti. Az állammal való kapcsolat kérdésében hangsúlyozza a közösség ellenállási jogát a bálványozó, vagy zsarnok fejedelmekkel szemben. Ez merőben más, mint a lutheri egyházalkotmány, ahol a fejedelemnek döntő szava van az egyházi ügyekben. Zwinglivel együtt hirdette – és igyekezett megvalósítani, hogy a kormányzásban és az állami életben Isten bölcs vezetése és szent akarata érvényesüljön. Ezt nevezzük teokráciának.