Életkérdések – beadandó

Vass Zoltán

U0CQJS

MKK-MGM I. évfolyam

A Szentlélekről…

A Szentlélekről szóló tanítások, írások a Bibliában igen határozatlanok és bizonytalanok, éppen ezért ezek értelmezése igen nehézkes. Ugyanakkor nem hunyhatunk szemet ezekről a tanításokról sem, hiszen döntő kérdéseket érintenek keresztény életünkkel kapcsolatban. Ha a Lélekről beszélünk, kicsit el kell vonatkoztatnunk a tárgyilagos nézőponttól sokkal inkább azt kell vizsgálnunk, hogy milyen hatással van ránk, sőt az egész világra az Ő munkássága. Dolgozatomban erről szeretnék elmélkedni, kérdéseket feltenni és megválaszolni, olyan kérdéseket melyek mindannyiunkat foglalkoztatnak.

Keresztény szemmel erre egy igen tömör és frappáns választ adnék. Azért fontos, mert a Lélek nélkül nincs is életünk. Hogy miért is van ez így? A válasz a kezdetek kezdetében rejlik, a teremtésben. Mózes első könyve azt írja, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert. Itt ismét nem a külsőségekre kell gondolnunk. Az Úr azért alkotta meg az emberi lényt, hogy egy különleges kapcsolatot alakíthasson ki vele. Isten egy tökéletes környezetet hozott létre, amiben ez be is teljesedhet. És ez az a kapcsolat, ami miatt az ember Istenhez hasonlóvá válik. E kapcsolat nélkül az ember tehát nem teljesítheti be azt, amiért emberré lett teremtve. Mint tudjuk, az Úr szabad akaratot adott az embernek, aki úgy döntött, hogy ellenszegül Isten akaratának és saját döntésével megszakította ezt a szeretetteljes viszonyt. Ádám és Éva bűnbeesésének tehát ez a jelentősége. Az ember eltávolodott az Istentől, közösségük megszakadt, tehát megszűntek azok lenni, amiért teremtve lettek. Az első emberpár leszármazottai így már nem a Paradicsomban jöttek világra, hanem egy olyan közegben, ami az Úrtól távoli. És ez jellemző napjainkban is.

Ám Isten kegyelmessége és szeretete ismét megmutatkozott. Nem hagyta, hogy az ember ebben a rettenetes állapotban éljen a világ végéig. És ez a kegyelmesség Jézus Krisztus személyében mutatkozott meg. Ő az, aki eljött miközénk, az örömhírt hozva. Ő az, akinek köszönhetően lehet életünk. Ő az, aki meghalt a kereszten minden ember bűnét magára vállalva. Ezt a hatalmas áldozatot hozta meg értünk az Úr. Ő az aki elküldte a Szentlelket, a Pártfogót maga helyett, hogy velünk legyen a világban és úgy tanítson bennünket, ahogy Krisztus egykor a tanítványokat. Így lehet újra kapcsolatunk az Atyával, így teljesíthetjük be újra azt, amiért teremtetett az emberiség. Ez egy ajándék, de ahhoz, hogy a miénk lehessen, el kell fogadnunk Krisztus áldozatát. Hiszen a bűn zsoldja a halál, és Ő az, aki ezt minden egyes emberért kifizette és ezzel újra utat nyitott az ember és az Úr között, újra lehetőséget adott arra, hogy kapcsolatunk lehessen Istennel.

A Pártfogó nélkül, az ember nem képes tisztán jót cselekedni, önzetlenül Istennek tetsző életet élni. Lehet valaki adakozó, segítőkész, kiváló családapa vagy jó barát, ha mindezt csupán a saját erejéből és nem a Lélekből táplálkozva próbálja véghezvinni, könnyen eltérhet a helyes ösvényről. Rá kell ébrednünk, hogy magunk erejéből képtelenek vagyunk jót cselekedni, csupán a Szentlélek az, aki erre képessé tehet minket.

 „Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek. Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.  Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember!  Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?  Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének” (Róma 7; 14-25)

Pál levelében itt egyértelműen kiderül ez az igazság. Az kevés, ha az ember a jót akarja cselekedni. Magától ugyanis senki sem képes erre. Szerencsére ebben az igeszakaszban nem csak a problémát veti fel Pál, hanem megoldást is hoz. „Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?  Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” Ha elfogadjuk az Úr ajándékát és betöltekezünk a Szentlélekkel, akkor minden akadály elgördül előlünk és Őrá bízva az életünket bármire képesek lehetünk.

Ezért fontos tehát a Lélek mindannyiunk életében.

         Emberi ésszel elég nehéz felfogni, elképzelni, kicsoda, micsoda, hogyan is néz ki a Szentlélek. Természetesen megpróbálhatjuk különböző példákkal illusztrálni a Szentháromságot és bár egyik sem teljesen helytálló, talán segíthet megnyugtatni folyton háborgó elménket. Mondhatjuk például, hogy minden embernek van elméje, teste és lelke. De melyik az ember? Vagy, hogy egy férfi lehet férj, apa és gyermek egyszerre, mégis ugyanarról a személyről beszélünk. És bármennyire is furdal minket a kíváncsiság és számtalan megválaszolatlan kérdésünk van a Szentháromsággal kapcsolatban, ezek javára valószínűleg csupán az örökkévalóságban, a mennyeknek országában kapunk választ. Hiszen csak az örökkévalóság részeként érhetjük meg azt a fogalmat is, hogy „örökké”.

Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ha az Úr elküldte egyszülött fiát, hogy bűneinktől megszabadítva minket újra kapcsolatunk lehessen vele, akkor miért szükséges a Szentlélek? Miért nem elég csupán elfogadni Jézus Krisztus áldozatát, megtisztulni bűneinktől és újra közösségben élni az Atyával?  A Szentlélek azért jött, hogy Jézust dicsőítse, és a hívőket elvezesse minden igazsághoz.

„ A Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (János 14,26)

Jézus áldozatának az elfogadásakor az ember újjászületik. A Léleknek ettől kezdve az a feladata, hogy segítsen megismerni Krisztust és erőt adjon mindenhez, az életünk bármely területén, és ahhoz, hogy ezt az életet és az örömhírt továbbadhassuk. Támaszt ad, hogy az Úrnak tetsző életet élhessünk. A Lélek egyik legkézzelfoghatóbb hagyatéka a Biblia. Hiszen maga a Pártfogó ihlette a régi idők embereit e könyv megírására.

Keresztényként fontosnak tartom azt, hogy pontosan meghatározzuk, mit jelent a Szentlélekkel megtelni. Most már tudjuk azt, hogy miért is fontos megtelni a Lélekkel de, hogy ez pontosan mit is jelent az már nem teljesen egyértelmű. Megtelni Lélekkel röviden, valami olyasmit jelent, hogy átengeded életed irányítását az Úrnak. Onnantól kezdve Krisztus irányít téged, de nem úgy, mint egy robotot, hanem inkább támogat a helyes úton és erőt ad. A lélek vezetése megtaníthat minket arra, hogy mindent más szemmel nézzünk, ami körülöttünk zajlik. Kis Jézusokként kell élnünk a világban. Gyakran igen hasznos, ha egy-egy helyzetben, amikor nehezünkre esik dönteni, megkérdezzük magunktól: Jézus mit csinálna? Ha a Pártfogóra bízzuk magunkat, megsúgja a helyes döntést. Nélküle képtelenek lennénk helyesen dönteni.

A Szentlélek irányítására bízni magad nem csupán annyit jelent, hogy jót cselekedni. Ha benned él Krisztus, és ő vezet, akkor a Lelked gyümölcsöket fog teremni. Tehát lehet valaki akár egy gyülekezet vezetője, vagy járhat rendszeresen Istentiszteletekre, ha nem terem gyümölcsöt azzal, hogy másokat Krisztushoz vezet, akkor nem töltötte be őt Isten Lelke. Nem elég csupán erkölcsös életet élnünk, hiszen nem cselekedeteinkből fakad a hitünk, hanem éppen fordítva. Hitünkből fakadnak cselekedeteink. Gyümölcsöt pedig kizárólag a Szentlélek erejéből teremhetünk. Ezekből következik, hogy aki cselekedeteivel nem tesz bizonyságot az nincs betöltekezve Lélekkel.

Úgy érzem, hogy ezt a kérdést fontos azzal lezárnom, amivel elkezdtem. Nem attól telünk meg Lélekkel, mert ezt akarjuk, vagy azért mert tudjuk, hogy ez a helyes döntés és nincs más választásunk, vagy mert megbántuk bűneinket. Igazán a hitnek van jelentősége, hiszen csakis hit által tölthet be minket Jézus Krisztus.

„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt” (Zsid. 11:6a)

A IV. Parancsolatról…

Az erkölcsi törvény, a Tízparancsolat említése sokszor ellenérzést és szorongást vált ki az emberekből, beleértve a keresztények nagy tömegeit is. Valamilyen gúzsba kötő, merev, az emberi lélek és élet bonyolultságaival szemben érzéketlen, régimódi, külső szabályokra gondolnak sokan. Elismerik ugyan, hogy lehet ezekben valami igazság, de úgy érzik, a súlyos emberi problémákhoz képest nagyon leegyszerűsíti a dolgokat a Tízparancsolat. Azt gondolják, hogy inkább csak lelki terhet ró azokra is, akik mértékül fogadják el, semmint hogy segítene rajtuk. Vagyis nem az emberi boldogság alapjának és védelmezőjének tekintik, hanem az ellenségének.

Ellentmondásos helyzet alakult ki a modern kor küszöbén: A hirtelen fejlődésnek indult természettudományok révén mélyen átjárta az emberek gondolkodását a mindent meghatározó természeti törvények fontosságának tudata. Miközben szinte az égig magasztalták a természeti törvények jelentőségét, tagadták hasonló törvények létezését és szükségességét az egyes emberek és az emberi közösségek tekintetében. Pedig milyen kézenfekvő lett volna a következtetés, hogy szilárd, változhatatlan törvényeknek kell létezniük az emberi magatartásra és együttélésre is, amelyeknek megtartása életet és boldogságot biztosít, megszegésük pedig szenvedést és halált hoz az emberre!

A Biblia egyik legnagyobb értéke az, hogy ezeket az örök érvényű, tökéletes törvényeket kinyilatkoztatja az ember számára. Elgondolkodtató tény, hogy az ember – önzése következtében – képtelen magától felfedezni ezeket az egyszerű, de életfontosságú szabályokat.

A Tízparancsolatnak rendkívüli „méltósága” van a Biblián belül. Az Ószövetség népének, Izráelnek, Isten saját maga hirdette ki és írta fel kőtáblákra, amikor szövetséget kötött velük. A Tízparancsolat közlése a bűneset utáni egyetlen alkalom, amikor Isten jelenléte emberek nagy sokasága számára érzékelhető volt, hallhatták hangját, és átadta a saját kezével írt dokumentumot

A Tízparancsolat kőtábláit azután – Isten utasítására – a legszentebb helyen, a templom legbelső részében, az úgynevezett szentek szentjében, a frigyládában kellett elhelyezni. Ezáltal világossá tette Isten, hogy ez a törvény az alapja és a célja az emberrel való szövetségkötésének.

Az Újszövetségben Jézus Krisztus maga tesz tanúbizonyságot a Tízparancsolat örök érvényű voltáról. A gazdag ifjú kérdésére: „Mit cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?”, Jézus így válaszolt: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Amikor a fiatalember tovább kérdezett: „Melyeket?”, Jézus a Tízparancsolat egyes parancsolatait sorolva megerősítette, hogy erre a törvényre gondol (Máté 19,16–19).

A Tízparancsolat a szeretet örök és az egész világmindenségben érvényes erkölcsi alaptörvényének a bűnös ember számára való megfogalmazása. Isten mintegy féknek, visszatartó erőnek is szánta az elszabadult bűnnel szemben, ezért a legtöbb parancsolat tiltó formában hangzik el. De nem elég csak erről az oldaláról megvizsgálni, hanem minden egyes parancsolatnál meg kell fontolni azt is, hogy mit jelent annak „betöltése”. A parancsolatok „betöltése” – amin a tiltással ellentétes magatartás vagy cselekvés értendő – az igazság legfontosabb kívánalmaira mutat rá gyakorlati életünkben.

Vannak, akik azért tartják idejétmúltnak a Tízparancsolat egyes parancsolataihoz való ragaszkodást, mert úgy gondolják, hogy a Megváltó Krisztus eljövetele után, az Újszövetségben már csak annak lelki lényege, a szeretet egyetlen parancsolata az érvényes keresztény erkölcsi törvény. Az utolsó vacsorán Jézus azt mondta a tanítványainak: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (János 13,34)

Ez a kijelentés azonban nem a Tízparancsolat érvénytelenítése kívánt lenni. Jézus csupán arra utalt, hogy az Ő élete és tanításai hatalmas fényt árasztottak a törvény által megkívánt szeretet mibenlétére. Így a szeretet régi parancsolata valóban mintegy „új parancsolattá” lett. Szintén Jézus mondotta ugyanis, mégpedig a búcsúbeszédei között: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (János 14,15)

A törvény nélkül nem tudnánk, mi a bűn, s következésképp szabadulni sem kívánnánk belőle.

A IV. Parancsolat:

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.”

Hat napon át szorgalmasan, lelkiismeretesen tegye az ember minden dolgát. Isten törvényadó szava iránti tisztelete és a személye iránti szeretet jusson kifejezésre viszont a hetedik napi nyugalom parancsának teljesítésében. Teljes igyekezetével törekedjék az ember arra, hogy a hatodik napon befejezze – rendben, szépen – heti munkáját. Így lépjen be mindenekelőtt egy lelki nyugalmi állapotba. Isten parancsa arra irányul, hogy az ember elégedetten pillanthasson vissza heti munkáira, mint ahogyan Ő is ezt tette a teremtés munkája utáni hetedik napon. Szükséges minden bűnt elrendezni Istennel és egymással, hogy igazi lelki nyugodalmat biztosítsunk magunknak és egymásnak is. Isten igazi örömünnepnek szánta a hetedik napot, hogy „szent gyülekezésre” (közös istentiszteletre), jó cselekedetekre fordítsa az ember, és arra, hogy egyénileg is közösségben legyen Istennel, s felüdülhessen mások társaságában és a természetben.

Bűn tétlenül élni, elhanyagolni a kötelességek teljesítését hét közben, és kenyérkereső munkát végezni a hetedik napon, amikor Isten arra hívja az embert, hogy közösségben legyen Vele.