Nincs emberem (Igény a lelkigondozásra)

Dr. P. Tóth Béla lelkipásztor

A lelkigondozás a személytől személyig szóló evangélium. Szól az evangélium a nyomtatott könyvben, az írásban, a Szentírásban, szól a szószéki vagy temetői vagy esküvői igehirdetésben vagy rádiós igehirdetésben, és szólhat személytől személyig. Ez utóbbi olyan tudomány, amihez lelki finomság, érettség, intellektuális jelenlét, és vezetettség kell. A lelkigondozás több, mint egy jó beszélgetés. Az emberek szeretnek jót beszélgetni egymással. Így mondta ezt a múltkorában valaki a gyülekezetből: kell a jó szó nagyon. És hát biztosan nagyon kell a jó szó. De a lelkigondozás mégis több, mint egy jó beszélgetés. A lelkigondozás annak a köztes területnek a bejárása, ahol sok minden megtörténhet. Ahol ott van az emberi szükség és ott van az, aki tudna adni.

Kinek van szüksége lelkigondozásra? Bármelyikünknek lehet, bármelyik pillanatban. Mindenekelőtt a peremre szorult embereknek, akik például még karácsonykor is bent vannak a kórházban és nemigen van, aki meglátogassa őket. A peremre szorultak közé tartoznak a foglyok, az elaggottak is, akiknek jártányi erejük sincs, vagy nagyon kevés van már. A kiszolgáltatottak. Sokféle értelemben lehet az élet peremére szorulni.

Azután szüksége van a lelkigondozásra a bajban, idegen szóval krízisben lévő embernek. A krízis az, hogy valakinek az életében történt valami, ami fenyegető, ami veszélyt jelent. Az ember megpróbál ezen valahogy segíteni: próbálkozik ezzel-azzal, és amikor nem sikerül semmi, akkor úgy érzi, mintha elborítaná valami nagy veszedelem. És nem is tud másra gondolni, csak arra az egy dologra. Beszűkülve csak arról tud gondolkodni, mert úgy érzi, hogy elborítják a hullámok. Nagyon sokféle módon kerülhet az ember krízisbe. Pl. váratlan haláleset: 26 éves fiatalasszony, 3 évi házasság után meghallja, hogy a férjét a munkahelyén baleset érte és meghalt. Iszonyú a teher, gondoljuk meg! Egész más az, amikor valaki megjárta az életet, 90 éven túl, és betelve az élettel, jó vénségben hal meg. Másképp gyászolják a rokonok! Ez is fáj, de milyen nehéz dolog a súlyos, váratlan és tragikus gyász. Aztán krízisben lehet az ember egyszerűen azért, mert felnőtté kell válnia. Inkább megmarad az édesanyja kislányának vagy kisfiának ítéletnapig, de nem vállalja a felelősséget. Nincs hozzá ereje bátorsága, hite, hogy felnőtt emberré váljon. Ott van, a késztetés szorítja őt, mégis belemenekül a betegségbe, talán belemenekül a kórházi ápolásba is.

Krízishelyzet a betegség is, a szervi betegségektől egészen az elmebetegségig. Az is, amikor valakit rettenetes önpusztító gondolatok borítanak el, vagy a házasságában valami súlyos dolog történt. Esetleg kiderült 16 évi házasság után, hogy a férfinek titkos kapcsolata van, mert úgy érezte, hogy börtönben van, a felesége nem szereti őt, vagy nem jól szereti. Próbálkozik kiutat találni. Mit csináljanak? Három gyermekük van, a legnagyobb 14 éves, elváljanak, ne váljanak? Már nem nagyon szeretik egymást, pislákol a szeretet, de a gyermekeiket szeretik, és ezért nem akarják csak úgy "szemétdombra dobni" a házasságot. Bizony, bajban vannak.
Aztán van olyan, hogy a családban van valami baj: valaki erőszakot alkalmazott, megverte a másikat, megütötte. (Vagy szavakkal súlyosan megütötte). Nem akarom sorolni, éppen elég ok van arra, hogy az emberi élet válságba kerüljön. És milyen nagy dolog, ha ilyenkor egy nyugodt, felnőtt emberi hangot hall. Úgy hiszem az a legdöntőbb, hogy van-e valaki, akitől egy nyugodt, felnőtt, higgadt hangot lehet hallani: aki nem esik pánikba, mint a bajbajutott, de azért átéli vele együtt, hogy mi a baja, mi a nyomorúsága. Nagy dolog, ha emögött a nyugodt hang mögött a mennyei Atya szeretete van!

És végül még egyet hadd említsek meg, kiknek is van szükségük lelkigondozásra: akik erkölcsi, vallási, hitbeli válságban vannak. Ez nem látszik mindig, és sokszor nem is így címkézik. A kérdés az, hogy valaki Isten országán belül vagy kívül van. Bemenjek a szoros kapun, vagy nem menjek be? Feladjam az énemet, és átadjam a helyet annak akit az illet, vagy ne? Tudok-e lelki-szellemi értelemben növekedni?

Úgy hiszem, egész egyházi életünk megújulása azon múlik, hogy sikerül-e a keresztyéneknek - lelkipásztornak és híveknek egyaránt - abból kinőni, hogy "mondjuk a magunkét". Hogy kinyilatkoztatjuk az igazságot, és eszi, nem eszi, nem kap mást, kezdjen vele valamit. Egész egyházi életünk korszerűsödése, megújulása azon múlik, hogy el tudunk-e jutni a monológtól a dialógusig. Hogy "megbeszéljük" a dolgokat! Nagyon szeretném, ha a mostani előadás második fele is az lenne, hogy beszélgetünk: Ki hol áll? Milyen gondjai vannak? Próbálnánk együtt dolgozni azon, ami most itt elhangzik közöttünk. Eljutni az egyszemélyes igehirdetésig a szónak abban az értelmében, ahogy Filep a szerecsen komornyikkal beszélgetett, hogy megkérdezte: Érted-e? Hogyan érthetné, ha valaki meg nem magyarázza? Oda-vissza válaszokból építkezik a beszélgetés!

Azaz, hogy egyikünk sem szakértő. Mi, lelkipásztorok sem vagyunk abban az értelemben szakértők, hogy egy másik embernek kitárult életét megértsük. Nem értjük. Bele kell tanulni és éppen erről szeretnék beszélni. Arra a fajta emberre van igény, aki bele tud tanulni a másik ember világába. Mi is az én lelkem története, és mi az aktuális helyzetem? Mi az, ami bennem munkál? Ezt a tanulási folyamatot indította útjára ez a sorozat, és nagyon örülök neki. Szívből kívánom, hogy akik most elindulnak ezen az úton, a közös tanulásnak ezen az útján, ne adják fel!

Az Ef. 4:15-öt hadd idézzem, ahol ez van: "igazságot követvén szeretetben ..." Mi, reformátusok tegyünk csak arról bizonyságot, hogy az igazságot követjük, de az ige második felével nagyon sokszor hadilábon állunk: hogy szeretetben kövessük az igazságot. Szeretjük az igazságot. Az őseink közül sokan meghaltak az igazságért. Gályarabnak elmentek, vállalták a máglyát, vagy a kiközösítést, az üldöztetést. Nekünk ez a hagyományunk! Nagyon szeretjük az igazságot, az a szívünkre hat, de - és itt jön most a nagy kérdés: - hogy meg tudjuk-e tanulni az igazságot a szeretetben követni. Mert az igazság önmagában csak szúr, vág, valóban olyan mint a "kétélű éles kard". Tudni kell kezelni! Tudni kell forgatni úgy, hogy ne ártsunk vele: igazságot követvén szeretetben. Ez legyen az az Ige, aminek jegyében most beszélgetünk! Az emberek, (mindnyájan) két csoportra vagyunk osztva: az egyik csoport az, amit röviden így tudok mondani, hogy a feladat-szűkítő. A másik csoporthoz tartoznak a feladat-bővítők. A feladat-szűkítő ember "le akarja tudni" a dolgát, ha mondjuk tanár, akkor le kell adnia az óraszámot, és kész, vége. Ha orvos, akkor a beteget fogadja, és felírja a napi 3x1-et, vagy elküldi gyorsan a szakrendelőbe. Ha lelkipásztor, akkor megtartja az istentiszteletet és vége. A feladat-bővítő ember viszont fantáziával, ötletességgel, több idő és erő ráfordításával megpróbálja a feladatot megoldani. Ugyanazt a feladatot meg lehet oldani feladat-szűkítő módon is, és meg lehet feladat-bővítő módon is. Hadd olvassak fel egy nagyon szép példát arra nézve, hogy mit jelent feladat-bővítőnek lenni. Nem arról van szó, hogy a munkát halmozzuk, és még több teljesítményt végezzünk, 8 órában dolgozzunk 16-ot! Nem ez a feladat-bővítés. A feladat-bővítés minőségi ügy. Tessék meghallgatni egy muzsikus vallomását, amit az önéletrajzában így mond, és ebben az a fantasztikus, hogy ezt egy muzsikus mondja: "Az utóbbi nyolc évben minden napomat ugyanúgy kezdem. De számomra ez nem mechanikus gyakorlat, hanem valami olyasmi, ami életem lényegéhez tartozik. Odamegyek a zongorához és eljátszom Bach két prelúdium és fúgáját. El sem tudom képzelni, hogy ez máshogy történjen. Ez amolyan áldásmondás-féle a házra, ahol élek. De nemcsak ez az értelme ennek. Számomra ez mindig a világ újrafelfedezése is mellyel kapcsolatban megadatott az az öröm, hogy én magam is egy darabja lehetek. Mindig újra ráébreszt arra, hogy milyen csoda is az élet. És eltölt azzal az érzéssel, hogy milyen hihetetlenül csodálatos dolog emberi lénynek lenni. A muzsika sohasem ugyanaz számomra, soha! Minden nap van benne valami új, valami fantasztikus, és hihetetlen. Ez Bach, aki éppen úgy, mint a természet, valójában csodálatos" (Pablo Casals) Ugye milyen gyönyörű dolog egy muzsikustól, aki lehetne favágó-muzsikus, aki azt mondja, hogy koncertre készülök, idáig napi 6 órát gyakoroltam, most 8-at vagy 10-et fogok gyakorolni". De nem! Ő, aki muzsikus, szeretettel, átéléssel, áldásmondó lélekkel, egy többlet-muzsikával kezdi a napját! De szép! Hadd kívánjam mindnyájunknak, hogy ilyen értelemben legyünk feladat-bővítők. Ennek a pár mondatnak az a szépsége, hogy a feladat-bővítés nem azt jelenti, hogy munkamániássá válik az ember, hanem hogy minőséggel végzi azt, amit végezhetne csupán mennyiségben is. Saját maga épül általa, a személyisége gazdagodik és erre törekszik is, hogy a lénye - ha úgy tetszik a lelke - gazdagodjon.

Hadd mondjam el, hogy tapasztalataim szerint az emberek milyen lelkületű gondoskodásra vágynak. Milyen az az emberfajta, akire nagyon szükség van, és akiről azt mondja a Római levél, hogy "a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését". Az Isten fiai ugyanis azok, akik jó többletet hoznak be ebbe a világba. Ezt a többletet négy "t" betűvel kezdődő szóval próbálom megfogalmazni: akire szükségünk van, az

1. a titkok embere,
2. a táplálás embere,
3. a tanulásnak és
4. a tapintatnak az embere.

Mindegyikről hadd mondjak röviden egy-egy gondolatot.

1. A lelkigondozó a titkok embere. Mindenki, aki bajban van (de az is, aki nincs bajban) az élete egészének mérlegre tevésekor tudja, hogy van az életének egy jókora része, amit nem ismerünk, és nem is ismerhetjük meg. Mégis valamit megismerünk belőle. Nem tudom, hogy emlékezünk-e az I. Kor 4:1-re? "Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkának sáfárjait". Isten titkainak sáfára a jó lelkigondozó. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy mi nem egy tant, egy rendszert, egy dogmatikát, egy visszamondandó leckét viszünk, amikor az Isten országának a titkát visszük, mert az Isten országa titka az evangélium. Az új élet nagyszerű lehetősége. Mi ennek a követei vagyunk, amikor benézünk egy kórházi kórterembe, és megtudják rólunk, hogy hívő emberek vagyunk. Felmerül a lehetőség, hogy most Istennel lehet találkozni. És hogyha esetleg nem gyógyulok meg a betegségemből, és porrá lesz, ami porból vétetett, akkor hogyan tovább? Az örökkévalóságnak, az üdvösségnek az Istennel való életnek a nagy kérdései merülnek fel, és az emberek mindig ezzel a várakozással nézik a hívő többieket. Ha csak egy mustármagnyi hitünk van is, annak a mustármagnak olyan súlya van, hogy az emberek érzik és tudják, hogy hegyek mozdulhatnak meg. És ezek a hegyek hogyan mozdulnak meg manapság? Úgy, hogy emberek képesek elgondozni a 92 éves öreg mamát, ha 8. vagy 9. éve ágyban fekszik is és már réges régen egy pislogó gyertyafény. És mindennap megkapja a szeretetet, ha kell a tiszta ágyneműt, többször is egy éjszaka. Hegyek mozdulnak, testvéreim. És olyankor is, amikor egy életet megnyert, magát győztesnek befutott embernek gondoló családapa keze alól egyszer csak elszakad a gyermekek közül valaki, elszökik otthonról, és akkor ez a családapa el tud menni, és tud sírva a nyakába borulni az elszökött kamasz gyermekének. Együtt tudnak sírni azon, hogy mind a ketten rosszul csinálták. Hegyek mozdultak! Emberi igény, hogy a hívő ember, akivel én beszélek, az legyen közelebb Istenhez. Valamilyen fokon legyen inkább az Isten embere, mint én. Mert ha én nem vagyok a titkok embere, és nem vagyok Isten titkainak a sáfára, akkor mit tudok vinni? Olcsó vigasz, hogy "majd az idő meggyógyítja", "majd csak a gyógyszerek segítenek" stb. Esetleg tudjuk, hogy a gyógyszerek nem fognak segíteni, mert halálos betegségben van, akiről beszélünk. A családja hazudik neki, az orvos nem mondja meg, a beteg nem kérdezi, hogy össze ne roppanjon. Én is tudom, ő is áltatja magát, pedig érzi. Testvérek, ilyen súlyos helyzetekben érnek valamit a közhelyek? "Majd az idő", meg "majd a gyógyszerek", meg majd ez meg majd az ...? Hát nem! Itt valami többre van szükség. Itt a titkok megnyílására van szükség, hogy kinyíljon az ég! Legyen valaki, akinek a lényéből sugárzik, hogy ez egy olyan ember, aki fölött egyszer kinyílt az ég, és azóta az élete megváltozott. A titkok embere az, akire nagyon szükség van, mert Isten titkának a sáfára. Az ilyen tudja, hogy itt sosem beszervezésről van szó. Nem arról van szó, hogy egy másik embert rá kell venni, hogy ugyanazokat a dolgokat mondja mint én, ugyanúgy fogalmazzon. Az Isten országának a megnyílása valóban a legnagyobb titkok közé tartozik, amikor egy ember, aki bűnös, aki fáradt, akinek kételyei vannak, betegsége van, pont az ő életében és pont úgy, senkinek másnak az életében nem jön el az Úr, mint ahogy az ő életében. Nincs két egyforma történet. Ezért vagyok mindig annak a pártján, hogy újuljunk meg ebben a hitünkben is: sokféle módon lehet eljutni Isten országába! Ne egyféle utat-módot erőltessünk, és kérjünk számon az embereken! A titkok emberei vagyunk, és tudnunk kell, hogy személyes, bensőséges, nagyon törékeny, nagyon finom, nehezen megfogható és megfogalmazható dolog hitre jutni. Mi jelent neki nehézséget? Ez titok. Ez személyes, megismételhetetlen, egyszeri esemény, és mindenki életében a maga módján történik meg. Legyünk a titkok emberei és pedig nemcsak Isten titkainak a sáfárai, hanem az emberi titkoknak is.

Ne legyünk fecsegők! Főleg névvel együtt ne fecsegjünk! Egy lelkipásztor pl. 12 évre megbukik a gyülekezetében mint lelkigondozó, hogyha a titkoknak nem jó sáfára! Egy bibliaórás közösségben is megbukunk, mint lelkigondozók, ha nem tudunk a szánkra lakatot tenni. Valaki elmondott nekünk ezt vagy azt, és az első alkalommal mondjuk tovább? Legyünk a titkok sáfárai!

Pedig még egy harmadik is van: a saját titkainkat sem kell ám mindenáron elmondani. Nem hiszem, hogy épül attól a másik, hogyha ő elmondja nekem a bűnét, és én azt mondom neki: "Ugyan már, az hagyján" - és én elmondom neki az összes bűnömet. Ez nem lelkigondozás. Amikor "felül akarjuk ütni" egymást a bűnvallásban.

2. A második ez: a táplálás embere a lelkigondozó. Éltető ember kell legyen. Kapunk tőle valamit. Az elmúlt héten jártam egy plébánián. Valami ügyet kellett intéznem egy budapesti plébánián és becsöngettem. A káplán gyanakvó szemmel végigmért, sietősen intézte is az ügyemet, aztán a plébános is valahogy odakeveredett, mosolygósan kezet nyújtott, barátságosan leültetett, mintha édesapám lett volna, megnyugtatóan rám szán 5-10 percet, pedig valami hivatalos ügyről volt szó. Mind a kettő vadidegen volt, de az egyikből valami módon jó erők - szeretetnek, jóságnak, az elfogadásnak - gesztusai áradtak. A másik meg egy olyan hivatalnok módján viszonyult, aki sose ér rá. A hivatalt állítólag azért találták ki, hogy az emberek a fogukat csikorgassák. Én azt hiszem, hogy amikor a lelkészi hivatal így működik, akkor baj van. A lelkigondozóból áradjon a fészek meleg jósága, hogy ő olyan helyről jött, ahol jó lenni és annak a légkörét hozza magával a gyülekezetnek, Isten népe közösségének. A lelkigondozónak van miből adnia!

Lukács 12:42-ben olvassuk a bölcs és hű sáfárról, hogy gondviselővé tette az ő háza népén az ő ura, hogy adja ki nekik élelmüket a maga idejében. Élelmezési biztos a hű sáfár. A lelkigondozó táplálékot visz. Élelemkiadó, akinek van friss mannája. A házasságban sok öröm lehet a gondokon és küzdelmeken túl. Nekem személyesen a legszebb örömeim közé tartozik, amikor életem párja, amikor elmondom, hogy ez aggaszt, vagy ez bosszant, vagy ez vagy az amit nem tudok elviselni, vagy ez az, amit tűrhetetlen, akkor meghallgat és kedvesen azt mondja: "Nézd, én ma reggel felkeltem, egy órával korábban, mint kellett volna, hogy az Igét elolvashassam, ezt és ezt olvastam benne. Én ne haragudj, neked is csak ezt tudom mondani." Idézi azt a friss mannát, amit ő olvasott. Az, aki az Igét hirdeti, valakitől, aki hivatása szerint nem is igehirdető, kap friss mannát ...

Az tud másokat táplálni, aki tud tápláltatni. Akinek nincs friss mannája, az nem fog tudni adni másnak. A tegnapi manna ma nem jó. Megbűzhödik, úgy ahogy ott van a mózesi könyvekben. Egy napra jó, másnapra már ideológia, ami szárazon kopog. A minap kereszteltem egy 6 éves cigány kisfiúcskát. Iszonyú körülmények között élnek, nem akarom itt a részleteket mondani. Jön az édesapja meg egy jó szándékú keresztapa, aki egyébként egy pszichiátriai osztályon van, és látogatásra engedik csak haza. Ő mondta, hogy még az apa sincs megkeresztelve, hát legalább ő lesz keresztapa. A feleségnek négy gyermeke van és mind a négy gyermeke más férjtől van. Ez a nyomorék kisfiú a 3. férjétől volt, akitől elvált. Most a negyedikkel, akivel az asszony nincs is összeházasodva, egy lakásban laknak. A 4 gyerek meg a két férj. Olyan időben jöttek el a keresztelőt bejelenteni, amikor a kutyákat sem verik ki. Zuhogott az eső, ami egyből meg is fagyott, meg hó is volt. Az utcán nem is járt senki. A két ember bőrig ázva jött, hogy ők szeretnék megkereszteltetni a gyereket ... Mondom: Jó, hozzák el. El is hozták, meg is kereszteltük. Azt gondoltam, hogy hát itt biztos csak arról lehet szó, hogy én, akinek ún. rendezett, békességes családi életem van, aki ún. egészséges ember vagyok, én leszek az, aki adhatok ennek a kis cigány gyereknek valamit. Amikor mentünk kifelé a templomból az istentisztelet után, akkor a 6-7 éves cigány legényke odaáll elém, megnézte a palástomat és azt mondta: De szép zakód van! Ezzel még nem volt vége, hanem kezet nyújtott nekem, és azt mondta: Puszit. És kért egy puszit, és adott is nekem ... Ugye, én azt hittem, milyen jó vagyok, hogy megkeresztelem (vajon megtartják-e az ígéretet?) Tessék: Kijön a templomból, és azzal a kis egészséges lelkével, amilyen természetesen és félelem nélkül egy felnőtt embernek, aki fölé tornyosul - mert. kb. 1 méterrel magasabb voltam mint ő - fekete palást stb. rám néz és ... Én annyit, de annyit kaptam ettől a kis legénykétől és a második helyzettől meg még inkább: Kezet nyújt, ő ad nekem egy puszit. Hát kaptam tőle. Arra táplált, hogy érdemes a szolgálatomat végezni.

Egyszóval a táplálás emberei vagyunk mint lelkigondozók abban az értelemben is hogy tudnunk kell tápláltatni. "Felülről" és "oldalról". Az isteni világból és ebből a jelenvaló világból. Tápláltatnunk kell, hogy tudjunk táplálni.

3. A tanulás embere legyen a lelkigondozó. Ez a legnehezebb dolog. Nemcsak a "jó pap" tanul holtig! A keresztyén ember abban különbözik a nem keresztyén embertől, hogy él, hogy élete van. "Akiben nincs meg a Fiú, az élet sincs meg abban". "És akik befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek." Akik befogadták őt, azok Isten-gyermeki életet élnek, igazi életet. Nem valami betokosodott, beszürkült, ugyanazt hajtogató, agresszív, mindig a maga igazát kereső életet! Olyan emberek, akik, ha kell könyvekből, ha kell saját életükből a tapasztalataikból tanulnak. Aki a saját életéből nem tanul, annak külön harsonát kell megfújni a végítéletkor, hogy felébredjen! Nem alkalmazhatok egyszer s mindenkorra érvényes modelleket. Tanulnom kell. A saját életünket is tanulni kell, a mások életét is tanulni kell! Példabeszédek 26:12: "Láttál-e olyan embert aki a maga szemei előtt bölcs, A bolond felől jobb reménységed legyen." Ha nem tudunk tanulni, akkor a bolond felől jobb reménysége lehet bárkinek! Igenis tanuljunk! Olvassunk jó könyveket, ha van mód rá, vegyünk részt azokon az alkalmakon, ahol tanulhatunk, növekedhetünk. Tanulnunk kell! Mert a tanulás a világgal, az élettel, a valósággal való tényleges kapcsolat. Az ellentéte a begyepesedés: az ember egyre inkább a saját elméleteinek a saját ítéleteinek a saját igazságainak a foglya lesz és már nem tanul. A lelkigondozás az aljától a tetejéig tanulási folyamat. A tanulás mindig fájdalmas dolog. Ott mindig valami megsérti az énünket. Felborítja a lelki háztartásunkat, az egész rendszerünket, gondolkodási módunkat. Még egyszer mondom: a másik ember, mint feladat! A valóságos emberi kapcsolat mindig tanulási folyamat: hogyan működik egy másik ember lelke! Nagyon törékeny, finom ismeret, amit csak valóban odafigyelve, tanulással lehet elsajátítani.

4. Végül az utolsó "t": a tapintat embere az, akire szükség van. A feleségemet már az előbb említettem, még egyszer hadd említsem. Mint pedagógus, elmondja, hogy szülői fogadóórán lehet látni, mit jelent az, hogyha valakit tapintattal világosítanak fel arról, hogy az ő gyermeke hogy is áll, miért kettes. Vannak szülők, akik sírva rohannak ki a szülői fogadóóráról, mert a szülő számára a gyermek az életüknek a folytatója, a reménységük, az álmuk, akitől azt várják, hogy jobb lesz, mint a szülők generációja, többre viszi. A meg nem valósított álmainkat - őbelőlük szeretnénk kipasszírozni A zeneiskolában: minden körülmények között hegedűművész legyen stb. Mikor a gyermek elmarasztalást kap, akkor ez többszörösen fáj a szülőnek. Hazamegy, s mert így beszéltek vele, elpüföli a gyerekét. É s a gyerek meg elpüföli a kistestvérét, a kistestvérnek meg már csak a macska marad, hogy azon kitöltse a mérgét és ez így megy aztán a mindennapokban is. A jó pedagógus sohase fogja azt mondani a szülőnek, hogy az ő gyermeke buta, lusta, pimasz és rossz indulatú, még akkor sem, ha tényleg az. Azt fogja mondani neki, hogy a kiránduláson milyen lelkesedő és az osztály díszítésében is mennyi mindenben igyekezett és a barátai közül többen hogy felnéznek rá, minden jót elmond, és amikor már minden létezhető jót elmondott, akkor elmondja, hogy bizony a német nyelvből nagyon szükség lenne, hogy erősítsen. Tapintattal! Péld. 25:15: "A szelíd beszéd megtöri a csontot ..." Nem a kemény vagdalkozás, hanem a szelíd beszéd, az töri meg a csontot. Legyünk a tapintat emberei és ezt a szót hogy tapintat most igazából a szeretet formai kifejezéseként használom. Nagycímletű bankó a szeretet, jó lenne, ha eljutnánk a szeretetre. Bizony mondom nektek, nagyon nagy dolog, ha legalább a tapintatig eljutunk!

Egy idézettel hadd fejezzem be. Egy őszibarack termelői szakkönyvben olvastam a következő mondatot egy bizonyos fajtáról: "Csoportosan telepítve szakszerű kezelés mellett jó terméshozamra képes fajta". Elgondolkoztam, hogy akik lelkigondozásra vállalkoznak, milyen jó ha csoportosan vannak telepítve, vagyis gyülekezetben élnek, szerves közösségben, és "szakszerű kezelést", vagyis maguk is jó lelkigondozást kapnak. Ha az ember magában kínlódik, akkor még az árnyékok is hosszabbak, sötétebbek. Azt vesszük észre, hogy túlságosan félünk valamitől, vagy mennyire önkényesen használunk eszközöket, amiknek nem tanultuk meg a használatát. Mert nem "csoportosan van telepítve". A magányosan álló fát mindig sokkal több baj éri.

A nyáron az Alföldön láttam árpa ültetvényt. Mikor vetették, az út mellett leesett egy szem. Felnőtt és jött a vihar, a szél, az eső és ledöntötte. A súlyánál fogva ledőlt. Azok viszont amelyek egymás mellett voltak, ha jött a szél, rájuk fújt, az eső is ráesett, eldőltek egy kicsit, de aztán szépen kiegyenesedtek. A gyülekezet a lelkigondozó munkaközösség: Isten szeretetének jósága, hogy "csoportosan telepített" minket, nem magunkban. Bibliaórán is beszéljünk a lelkigondozásról, képezzük benne magunkat. Hallgassunk előadásokat, olvassunk könyveket. Ez az, amit nekünk, hivatottaknak, gyülekezetvezetőknek, gondnokoknak, presbitereknek, gyülekezeti munkásoknak, régóta helytálló hívő embereknek tudnunk kell adni: "szakszerű kezelést" mellett jó terméshozamra képes fajta kell legyünk.

Adja az ég, hogy az, ami most itt elhangzott, a négy "t" valósággá legyen. Tudjunk a rászorulók számára a titkok embere, a táplálás embere, a tanulás embere és a tapintat embere lenni.