Müller György

AZ IGAZI HIT ÉS IMÁDSÁG

Fordította:

Vida Sándor

Evangéliumi iratmisszió

Előszó.

A hit misztérium: titok, rejtelem, talány (I.Tim.3,9).Kevesen jutnak el megfejtéshez. Müller György (1805-98) eljutott.  Pedig fiatal korában a lejtőre jutott.  Csalt, sikkasztott, sőt a börtönbe is került. Egy bibliaórán szólt hozzá Isten és ő átadta életét Istennek. Kegyelem által a hit hőse lett Müller György.

Élete mindennél hangosabban hirdeti, hogy Isten imádságot meghallgató, szerető mennyei édesatyánk. Minden munkájában egyedül Istentől kért és várt mindent. Bristoli árvaházaiban napról-napra kétezer árváról gondoskodott anélkül, hogy egyszer is adakozásra szólított volna fel. Senki a világon nem modhatta, hogy kért volna tőle.  Adóságot soha nem csinált, pénzzavarban sohse volt. Isten sohasem hagyta cserben. 50 fillérért épp úgy magasztalta Istent, mint amikor százezreket kapott. 1836-tól 1898-ig több, mint tízezer árvát nevelt fel, 150 misszionáriust tartott el, több, mint kétmillió bibliát és különféle iratot osztott szét. 70 éves volt, mikor utazni kezdett. 42 országot látogatott meg, és többezer alkalommal az Isten hűségéről tett bizonyságot. Két beszéde: ablak. Az igazi hit és imádság titkaiba láthatunk be.

AZ IGAZI HIT.

„A hit a reménylett dolgok valóságnak vétele, olyan tényekről megbizonyosodás, amelyeket nem látunk. Hitnél fogva értjük meg, hogy a világok Isten beszéde által  jöttek létre, úgyhogy ami láthatóvá lett, abból állott elő, ami érzék(szerv)einkkel fel nem fogható.”

                                                                          Zsid. 11, 1. 3.(eredeti szöveg.)

MI A HIT?

            A lehető legegyszerűbben szeretném magamat kifejezni, és ezért ezt felelem: a hit benső megbizonyosodás arról, hogy mind igaz az, ami Isten az Ő drága Igéjében mondott, és hogy Isten aszerint is cselekszik, amint Igéjében megmondotta.

            Ez a bizonyosság, ez az Isten Igéjére hagyatkozás, ez a feltétlen biztosra vevő bizalom: a hit.

            Annak, aki hinni akar, nem szabad megengednie, hogy benyomásai vezessék. A hitnek semmi köze sincs benyomásainkhoz. A hitnek csak Isten Igéjével van dolga. Hogy emellett benyomásaink erősek vagy gyengék, az nem számit. Tehát csak Isten Igéjével van tennivalónk; sem magunk, sem benyomásaink nem jöhetnek számításba.

            Holmi lehetőségeket és valószínűségeket nem szabad figyelemre sem méltatnunk. Sokan vannak, akik nagyon könnyen ráállnak arra, hogy valamit elhigyjenek, ha az a valószínűség határán belül esik. De a hit azzal, ami emberileg valószínű, nem tud mit kezdeni. A hit birodalma ott kezdődik, ahol a valószínűség országa véget ér, ahol nincs semmi látnivaló, ahol érzékszerveink minden tapogatódzása eredménytelen marad. Ah, hány Isten gyermekét elkeserít, siránkozásra és panaszra indít az, hogy nincs hite. Hányszor írják és mondják nekem: „Nincs meg az a benyomásom – nem érzek semmit – nem látok rá semmi lehetőséget, hogy teljesüljön az, amire oly régóta vágyom.” Pedig mindent, ami a látszatvilághoz tartozik, ki kell hagynunk számításunkból. A hit számára csak egy kérdés jöhet tekintetbe: „Mondta-e Isten ezt Igéjében?”

            Nos, kedves barátaim, ha hívők vagytok, fel kell tennetek magatoknak a kérdést: „Szokásom-e az, hogy teljes szívvel bízzak abban, amit Isten mondott? Kész vagyok-e minden áldozatra, hogy megtudjam: vajjon összhangban van-e az, amit kívánok azzal, amit Isten Igéjében mondott?”

HOGYAN NÖVEKSZK A HIT?

            Isten gyönyörűségét leli abban, hogy gyermekei hitét erősítse. Eleinte gyenge a hitünk, de azután fejlődésnek indul, és mindig erősebb lesz, ha hűségesen ápoljuk. Úgy szeretnénk győzelmes életet élni, de a győzelmet megelőző próbák ellen kézzel-lábban tiltakozunk; hányszor szeretnénk, ha több türelmünk lenne, de a türelem gyakorlásától, amely által ez a lelki gyümölcs hosszútűréssé érlelődik, irtózattal menekülünk. Pedig az eszközöket éppen olyan örömmel és készséggel kell fogadnunk Isten kezéből, mint a  gyümölcsöket, amelyeket Isten épp az eszközök által hív létre. Állítom, - tapasztalatból beszélek – hogy a megpróbáltatások, akadályok, nehézségek és nem egyszer csüggedésre késztető körülmények azok, amelyek a hit tulajdonképeni táplálékát képezik. Sok drága Isten gyermekétől kapok levelet, amelyekben írják: „Kedves Müller testvér, azért írom e sorokat, mert olyan gyenge a hitem; érzem, hogy olyan nagyon tehetetlen vagyok.” Amilyen szívesen imádkozunk hitünk megerősítéséért, éppen olyan örömmel kell vennünk Isten kezéből azokat az eszközöket, amelyek arra valók, hogy hitünket erősítsük. Meg kell engednünk Istennek, hogy különféle bajok, tarthatatlannak látszó helyezetek, kisebb-nagyobb veszteségek és megpróbáltatások igénybevételével neveljen bennünket. Éppen ezek által gyakorlódik hitünk, mert erőkifejtésre serkentik, hogy mindig jobban és jobban fejlődjék. Isten végtelen gyengéd szeretetében azért engedi meg, hogy bennünket megpróbáltatások érjenek, hogy mindazt teljes kibontakozásában elénk tárja, amit érdekünkben tenni szándékozik. Ha tehát nehézségekkel találkozunk, sohse riadjunk vissza.  Ha szomorúság, akadályok, veszteségek, megpróbáltatások jönnek, fogadjuk őket, mint Isten irántunk való nagy szeretetének bizonyítékait hálásan. Lássuk meg, hogy Isten azért gondoskodik így rólunk, mert minden fáradozásának az a célja, hogy hitünket fejlessze és mindjobban megerősítse.

            Isten népe még nem ébredt rá arra, hogy Istent az Ő kedvességében és csodás szépségében lássa. Ezért van olyan kevés áldásban része. Óh kedves testvéreim Krisztusban, törekedjetek arra – bármibe kerüljön is – hogy személyesen megtapasztaljátok, milyen áldott dolog az, ha valaki igazán hisz Istenben és magát teljesen Rá bízza, mert én nem tudom ezt szóval néktek elmondani.

            A legsötétebb pillanatokban is bátran az Úrra bízhatom magamat. Hiszen tudom milyen  nyájas, jóságos és szeretetreméltó. Ha Isten akarata tűzes kemencébe vet is, hadd tegye, legalább még jobban megismerjük és még jobban rájövünk arra, hogy Isten valóban teljesszeretetünkre méltó, és megelégedetten mondjuk: „Hiszen Atyám! – Hadd tegyen úgy velem, amint Neki tetszik!”

            Ötven esztendeje már, hogy átadtam magamat Istennek, hogy úgy cselekdjék velem, ahogyan jónak látja. Szaván fogtam, és minden  kikötésnélkül Rá bíztam magamat, családomat, minden kiadásomat, ütiköltségeimet és mindent, amire csak szükségem volt. És mi volt biztosítékom, mire támaszkodtam? Azokra az  ígéretekre, amelyeket Máté evangéliuma hatodik fejezetében találtam. Olvassátok csak el gondosan a 25-34.-ig terjedő verseket!

                                    Hittem annak, amit Isten Igéje mondott,

                                    megnyugodtam az Igében, és

                                    átvittem ezeket az Igéket a gyakorlatba!

Egyszerűen szaván fogtam Istent. Azidőtájt még idegen voltam, mint külföldi tartózkodtam Angliában, és mivel hét nyelvet beszéltem, felhasználhattam volna tudásomat arra, hogy jól jövedelmező állást szerezzek magamnak. De inkább az Úrnak szenteltem életemet, hogy Érte munkálkodjam. Istenre bíztam magamat, arra az Istenre, aki  ígéretet tett, és úgy cselekedett velem, amint Igéiben mondotta. Semmiben sem volt azóta hiányom – semmiben! Jöttek ugyan próbák, támadtak nehézségek, nem egyszer üres volt erszényem, de az Isten-küldötte sokezer tallér elég volt arra, hogy az a munka, amelyet az Úr rám bízott az elmúlt ötvenegy év alatt állandóan növekedjék.

            A lelkek pásztorlása körül végzett szolgálatomban sem volt másképpen. Sok nehézségem akadt az elmúlt ötvenegy esztendő alatt, néha olyan heves próbák jöttek, hogy azt sem tudtam, mihez fogjak. Ilyesmivel lépten-nyomon találkozunk. Isten azonban mindezekben csodálatos hűséggel hordozott. Ő volt erősségem. Ő szabadított meg mindenkor, és ment a munka előre.

            Voltak, akik azt mondták, könnyű nekem, mert rendkívüli lelki-adottságú ember vagyok, és sok természetes engergia meg kitartás van bennem. De – nem ez volt az oka, hogy minden sikerült.

                                                Istenre bíztam magam,

ebben van sikerem titka. Az Istent kerestem mindenben, és Ő mindenről gondoskodott, úgyhogy árvaházunknak ma más intézeteken kívül száz iskolája van, amelyben saját tanítóink és tanítónőink tanítanak.

            A terhet nem én viselem. És ma, hetvenhatodik életévemben ugyanazzal a testi és szellemi frisseséggel rendelkezem, mint amikor  mint fiatalember az egyetemen tanultam, és latin beszédeket dolgoztam ki. Ma éppen olyan erőben vagyok, mint akkoriban voltam. Hogyan lehet ez? Mert tevékenységem utolsó félszázada alatt gyermeki együgyűséggel Istenre támaszkodtam. Sok megpróbáltatáson mentem át, de mindig Istenbe kapaszkodtam, és Ő megtartott. Isten nemcsak hogy megengedte, hanem határozottan parancsot adott arra, hogy minden terhünket Őrá vessük. Tegyük meg ezt kedveseim! Vessed az Úrra minden terhedet, majd Ő gondoskodik rólad!  Tedd meg napról-napra! Ma reggel is hatvan gyülekezeti ügyet vittem az Úr elé, és így megy ez napról-napra, évről-évre, 10-30-40 esztendeje.

            Ne várjatok azonban arra, hogy

                                    a hit teljes mértékére

egyszerre eljuttok. Olyan dolgokba, mint amilyen a hit teljessége, nem lehet minden további nélkül csak úgy belecsöppenni. Ilyesmiben én nem hiszek – nem én. Szeretném, ha jól megértenétek, hogy én ilyesmiben nem hiszek.

            Ezeknek a dolgoknak egész természetes fejlődési menete van. Az a kevés, amire eljutottam, nem hullott egyszerre ölembe. Kezd csak te is a legelején: vesd lelked horgonyát Isten Igéjébe és hited olyan mérvben növekszik majd, amilyen mérvben gyakorlod.

            És még egyet. Egyesek azt mondják: „Sohsem lesz nekem olyan hitem, mint Müller Györgynek!” Ez nagy tévedés, igen vaskos tévedés, amelyben egy szikrányi igazság sincs. Az én hitem ugyanolyan fajta hit, mint amilyen minden Isten gyermekének van. Ugyanolyan hit, mint amilyen Simon Péteré volt, és amilyennek minden hívő hitének  lennie kell. Az én hitem a te hitetek, és hogy nekem valamivel több hitem van, onnan ered, hogy az enyém több gyakorlaton ment át, és így jobban kifejlődhetett, mint a tiétek. De a ti hitetek lényegében ugyanaz a hit, mint az enyém. Ami a hit hatásfokát illeti, lehet, hogy az enyém erősebb, mert többet gyakoroltam.

            Nos, kedves testvéreim, kezdjétek el ti is kicsinyen.

            Először csak 50 márka eredjéig tudtam az Úrban bízni, később 500, ma a legnagyobb lelki nyugalommal tudnék akár 5 millió márkáig Uramban bízni, ha a helyzet úgy hozná magával. Persze mindenekelőtt nyugodtan, gondos megfontolással meg kellene vizsgálnom, hogy világosan lássam: vajon az, amiért az Úrban bízni akarnék, olyas valami-e, ami az Ő Szentírásban tett ígéreteivel megegyezik.

            Bízd rá magad te is az Úrra! Várj sokat Tőle! Ne csüggedj, ha késik az áldás! Csak imádkozzál! Imádkozzál! Bizzál megdicsőült Urunk és Megváltónk érdemében! Az Ő érdeméért – nem a tiédért – imádságod meghallgatást nyer!

AZ IGAZI IMÁDSÁG

                                                „Kérjetek és adatik néktek: keressetek és találtok;

                                                zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind

                                                kap, és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”

                                                                                    Máté 7, 7-8.

            Ezt az ígéretet az Úr Jézus Krisztus álal kaptuk. Nagy és gazdag tartalmú ígéret ez. Igen gazdag, hiszen minden benne van. Jézus tudta, hogy lelkileg-testileg mire van szükségünk.  Tudta, mi minden kell ahhoz, hogy harcunkat az ördöggel, a világgal, testünkkel és vérünkkel győzelmesen megvivhassuk. Azt is tudta, hogy kinek-kinek hivatásában, foglalkozásában mire van szüksége.

            Bármily dicső is ez az ígéret, más, imádságról szóló bibliahelyekkel kell egybevetnünk, hogy megismerjük azokat a feltételeket, amelyeket ha teljesítünk, imádságunk meghallgatásra talál. Általában meg kell szoknunk, hogy ígéreteket tartalmazó Igéket minden esetben olyan Igékkel hasonlítsunk össze, amelyek az ígéret feltételeit közlik. A Szentírást a Szentírás magyarázza legjobban.

            A Bibliában olvassuk, hogy vannak olyan emberek, akik – jóllehet Isten gyermekei akarnak lenni – az imádkozást elhanyagolják. Így persze sohsem tesznek szert imatapasztalatokra. „Nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jakab 4, 2.) Ugyanitt a harmadik versben pedig olyan imádkozókról van szó, akik kérnek, és kérésük mégsem nyer meghallgatást, mert nem jól imádkoznak. Amit kérnek, rosszul kérik. Hát ez mit jelent? Lelkipásztorkodásom során tapasztaltam, hogy vannak lelkek, akik abban a hiedelembe  vannak, hogy imájuk azért nem talál meghallgatásra, mert szeretetük nagyon csekély, hitük túl gyenge, s ismeretük igen fogyatékos. Pedig ez nagy tévedés. Ha Isten igéretei csak a hitben erősek és előrehaladottak, valamint csak az ismeretben gazdagok és a szeretettől lángoló lelkek számára lennének érvényesek, mi lenne akkor a gyengékkel, akik még a hitélet kezdetén vannak? Éppen a gyengéknek van szükségük elsősorban az isteni adományokra, hogy minden tekintetben megnövekedjenek a Jézus Krisztusban. Minden őszinte kezdőnek el kell hessegetnie magától az ilyen kísértő gondolatokat, mert ha valaki jól kér, az feltétlenül megtapasztalja az imádság erejét. Rosszul kér az, aki amit kapna, önző kívánságai kielégítésére fordítaná. (Jakab 4, 3.) Ha valaki az imádságban kért adományok által ó-emberét akarja táplálni, és szíve gőgösségét ápolásban részesíteni, rosszul kér, és ezért semmit sem kap. Tehát mindent, amit imádságban kérünk, Isten dicsőségére kell kiesdenünk, és Isten dicsőségére kell fordítanunk. Ha a hitben, szeretetben, alázatosságban növekszünk, és a benső emberben gyarapodunk, az mind mennyei Atyánk dicsőségére szolgál. Sohsem a magunk, hanem mindig az Isten dicsőségét kell keresnünk. Ez az első pont: minden lelki és testi ajándékot, amelyet kérünk, Isten dicsőségére kérjük az Isten dicsőségére fordítsuk!

            A második fontos pont az, hogy mikor imádkozunk, mindent Jézus nevében kérjünk. „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőittessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” (János 14, 13-14.) Vannak, akik nem is várnak arra, hogy megkapják azt, amit kértek, mivel tudják, hogy úgysem érdemlik meg. De mit is érdemlünk mi Istentől? Semmit, csak az örök kárhozatot. Ha egy szegény bűnös a mennybe akar jutni, sohasem juthat oda saját jócselekedetei révén, hanem csak Jézus Krisztus vére által. Így van ez az imádsággal is. Ha eredményesen akarsz imádkozni, nem szabad hogy cseleledeteidre építs, hanem Jézus nevére és érdemére támaszkodva kell jönnöd. Úgy kell Istenhez közelednünk, mint akik Jézusban hiszük.  Mi háttérbe  húzódunk, Jézusi előtérbe toljuk, és Jézus érdemét Isten elé  tartjuk: ezt jelenti a Jézus nevében imádkozás. Gyakran hallottam: „Nem hallgatott meg Isten imádságomban, mert most nem vagyok rá méltó!” De vajjon mikor leszel rá méltó? Soha, soha, soha! Nincs ember ezen a földkerekségen, aki méltán várhatna valamit Istentől. A legszentebb, a legjobb, a leghívőbb ember sem méltó erre. Egyedül az Úr Jézus méltó arra, hogy Istentől ajándékot kapjon. Amit az ember Istentől kér, azt Isten először az Úr Jézhusnak adja. Ezért kell az imádkozó embernek, minden Isten gyermekének az Úr Jézushoz fordulnia. Aki magát gyermeki hittel az Úr Jézus érdemébe pólyázza, megkapja, amit imájában kér.

             A harmadik iráshely: „Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktel” (Márk 11, 24) arra bátorít bennünket, hogy higgyük, hogy Isten készséggel meghallgat bennünket, valamint hogy Istennek hatalma van arra, hogy kéréseinket teljesítse. Higyjétek ezt el kedveseim! Ami Isten hatalmát illeti, azt láthatjuk Krisztus feltámadásában. Hogy szeretete milyen nagy: felénk ragyog Krisztus keresztjében. Isten abban adta a szeretet legnagyobb bizonyítékát, hogy egyszülött Fiát e világra küldte, és érettünk kereszthalálra adta. Aki a legnagyobbat, egyszülött Fiát szeretetből nekünk ajándékozta, kisebb ajándékait hogyan vonná meg tőlünk? Higyjetek azért Isten hatalmában és készségességében, hogy imádságainkat meghallgatja.

            Ha pontosan szemügyre vesszük alapigénket, azt találjuk, hogy Isten kész bennünket meghallgatni, de egy szóval sincs említés arról, hogy mikor és milyen körümények között. Bizzuk tehát Istenre az időpontot és a körülményeket imádságaink meghallgatására vonatkozólag. Ezt egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk. Mi azonban erről nagyon hamar megfeledkezünk. Szülők hosszú ideig imádkoznak gyermekeikért. Heteken, hónapokon, nem egyszer éveken át ostromolják az eget, de csak nem jön a meghallgatás. erre beköszönt a kételkedés. Ilyen esetben, amikor kételyek jönnek, azt kell mondanunk: „A jó Isten kezében van a dolog, majd Ő elintézi, amikor jónak látja, és ahogyan Neki tetszik.” Örömmel imádkozhatunk szeretteinkért, de ezt a három pontot mindig szem előtt kell tartanunk:

1.    vajjon egyedül Isten dicsőségét keressük-e, midőn imádkozzunk;

2.    Jézus nevében terjesztjük-e elő kéréseinket;

3.    hiszünk-e Isten hatalmában és készségében, hogy imádságainkat meghallgatja? Ha eddig eljutottunk, akkor

4.    imádkozzunk csak bátran tovább, míg meghallgatásra nem találunk, ha még oly soká kellene is várnunk.

Erre azt mondhatná valaki: „De hát miért kell valamit olyan sokszor kérni, miért kell ugyanazt a kérést olyan sokáig és annyiszor Isten elé vinni? Hiszen Isten tudja, hogy mire vágyik szívünk.” Igen, Isten kívánja, hogy mi mint teremtményei Őt kérjük. Isteni fensége előtt meg kell magunkat aláznunk. És hogy az Úr néha megvárakoztat bennünket, annak különböző oka lehet. Elsősorban meg akar bennünket vizsgálni, hogy van-e hitünk, és hogy gyakoroljuk-e magunkat a hitben. Mennél tovább kell várakoznunk, annál nagyobb az áldás. A hitnek kipróbált hitnek kell lennie. Másodszor annak is ki kell tünnie, hogy igazán komolyan akarjuk-e azt, amit kérünk, mert ha így van, akkor nem egykönnyen hagyjuk abba az imádkozást, hanem ugyanazt a kérést ismételten Isten elé hozzuk. Harmadszor szívünknek teljesen meg kell a gőgtől és nagyravágyástól tisztulnia; mert különben az áldások elfogadására képtelen.

            Ha azonban imameghallgatásokat tapasztaltok, véssétek jól emlékezetetekbe. Ez növeli hálánkat Isten iránt, összekapcsol bennünket szeretetben mennyei Atyánkkal. Megtanuljuk: hogy minden gondunkat Őrá vessük, hogy a szenvedések közepette csendben legyünk, és segítségére várakozzunk. A hitetlenek előbb-utóbb észreveszik rajtunk, hogy igazi, hű Barátunk van a mennyben. Meglátják, hogy nem emberekre támaszkodunk, hanem az Úrban bizunk. Feltünik majd nekik, hogy bajban is milyen bizodalmunk és vigaszunk van. És ez arra serkenti őket, hogy ők is adják magukat az Úrnak.

Az Evangéliumi Kiadó engedélyével van a honlapunkon!