KICSODA A LELKIPÁSZTOR?

DÁNYI JÓZSEF

Bizonyára minden táján találhatunk az országnak lelkipásztori közösségeket. Az egyik szorosabb, tartalmasabb, a másik lazább. Az összetartó erejük többnyire az egyházi szervezet kerete, ezentúl az érdeklődés, az érdekek, a baráti szálak és a hitbeli kapcsolatok. A kereteket lelkészi értekezletek, különböző gyűlések és a sajátos színezetű együttlétek nyújtják. Ezek ismeretében is elmondható, hogy a gyülekezeteinken belül szinte mindenütt a legmagánosabb "lélek" a lelkipásztor. Pedig neki is szüksége van arra, hogy élő kapcsolatok vegyék körül és hordozzák.

A lelkipásztor is ember. Még akkor is ha tőle mást várnak, őt másként szemlélik és értékelik mint a többi embert. Neki sajátos szerepe illetve szolgálata, élete van. Ő orvos a betegek között. Látogatásaitól gyógyító hatást várnak látogatottjai és "gondozottjai" között a félrebillent életű családokban, a betegágynál, a halálos ágy közelében, a temetésen és a temetés után is. Beszélgetései nyomán változást remélnek a szenvedélybetegek között, sőt még a börtönlakók között is. Arra alig gondol valaki, hogy "beteg" ő is lehet ...

A lelkész is ember, akár férfi, akár nő legyen is az illető. Részese a kornak, melyben él, tagja a családnak, emlékezik, tapasztalatokat gyűjt, véleményt formál, tévedhet, eshet maga is betegségbe, kerülhet határhelyzetekbe, válságokba. Egyben másban talán gyógyíthatja magát - mint az orvos -, ám vannak esetek, amikor szüksége van valakire!

Hogyan is gyakorolhatná a mások lelki terhének felvételét az, aki soha nem gondolt arra, hogy neki is szüksége lesz ilyenre, mivel éppen olyan ember ő is, mint aki problémáival hozzáfordul?

A lelkész is ember ... Különleges terheket hordoz, különleges konfliktusok között él. Olyan a munkája, az élethelyzete, sőt az egész egzisztenciája, hogy benne elmosódnak a határok a hivatali és a magánélete között. Nemcsak a szószéken "pap", hanem mindenhol és mindig. Nem választható szét a személyéhez kötött élet és a hivatáskérdés. Pedig lehet, hogy éppen azért választotta a hivatását, mert "szép" és értelmes hivatásában magánemberi kérdéseinek a megoldását is remélte. De kihez fordulhat a belső konfliktusaival? Nem adja-e cinikus mosollyal a mások szájára az, akivel problémáiról beszél? Nem ül-e a bírói székbe az, aki kísértéseiről, bukásairól tud? Nem hozza-e, sőt, nem kényszeríti-e hazug, képmutató magatartásra vergődéseinek ismerője?

A lelkész is ember ... Tudjuk-e, hogy a lelkészek között sok a rendkívül érzékeny, és a depresszióra hajló atyánkfia, akit hivatása csak erősít neurotikus harcában a "bűn" ellen, tulajdonképpen feloldozásra vár maga is.

A lelkész is ember, aki talán éppen a hivatása révén olyanok közt él, akik természetes egészségben sokat várnak az élettől. Az ilyen embereket a bűn miatti szorongás érzése gyakrabban viheti lelki válságba.

Ezen túl soha nincs a szolgálatában ún. "szabadnap". Soha nincs az, hogy mindennel naprakész, soha nincs nyugalma, folyamatos stresszben él. Egy-egy gyülekezeten belül is átláthatatlan a vele szemben támasztott igények és követelmények sora: látogatni, levelet írni, igehirdetésre készülni, tanulmányozni, olvasni sokkal többet kellene, mint amire ideje jut! Az ember soha nem tudhatja, mikor kellene és mikor nem volna szabad őt magára hagyni! Az is kérdés, kinek szabad, vagy kinek kell melléje állni. Ki az, aki "más"-voltát és "ember"-voltát igazán fel tudja mérni?

Írásomban ugyanis eddig csaknem minden bekezdést azzal indítottam, hogy a lelkész is ember. Teljes joggal indíthattam volna úgyis a bekezdéseket, hogy a lelkész egészen más. "Tudományos" indoklásként elég lenne hivatkozni Manfred Josuttis 1983-ban már második kiadásban megjelent hasonló című könyvére - Der Pfarrer ist anders -, amelyben (a kortársi pasztorálteológia szempontjait csaknem 240 oldalon boncolgatva) a tizenegy fejezet indító és alapmondata, igazolt és vitatott tézise a címadó mondat: a lelkész, az más ... Ám ha Jézus az emberré lételt választotta, választhatja a lelkész, a gyülekezet, vagy bárki azt, hogy ő "más"? Nem azt kell-e elvárni tőle, hogy merjen ember lenni, merje vállalni önmagát, éppen a bűnt megbocsátó kegyelem ismeretében?

Kétségtelen, hogy egy ilyen vállalásnak nagy a kockázata. A lelkész elveszítheti a népszerűségét, az emberek tetszését. Mégis mérlegelnie kell Jézus szavát: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? (Mk. 8, 36).

Füzetünkben sérült életek és élethelyzetek gyógyításáról van szó. Társadalmunk emberei ugyanis sérülten élik az életüket. Szomorú tény az is, hogy egyházi gyógyító készségünk sincs a helyén. Az idősebb lelkészek, esperesek, püspökök nem mindig pásztorai a fiatalabbaknak ill. a rájuk bízottaknak. Ez nem vádaskodás, inkább bizonyítéka annak, hogy a hivatottak mint emberek szintén ebben a társadalomban élnek, szintén sérüléseket hordozó emberek, akiket talán nem is próbált gyógyítani senki. A sérülés mindenkit érint: a gyülekezetben lévőket és a pásztorokat is, pedig amit az evangélium hirdet, az valósággá kíván válni, mégpedig éppen a sérült és károsult életekben. Az Úr gyógyítónkká lehet! Csak ajtót kell nyitnunk előtte!

Az ajtónyitás egyik módja lehet, hogy a területileg egymás közelében élő lelkészek - akár hetenként is - gyűljenek össze, üljenek le az Ige köré, s készüljenek fel együtt a következő igeszolgálatokra. Nagy erő van a közös készülésben és imádkozásban. Nemcsak mondanivalót kaphatunk, hanem ráadásként még krízishelyzeteink megoldását is. Éppen a testvéri és szolgálati közösségben: Isten lelke és igéje által.

Csongrád megye lelkészei között van ilyen Isten országát kereső lelkészi közösség, s a kapott "ráadás" ha úgy tetszik ember voltunkban, ha úgy tetszik más voltunkban gazdagít bennünket. Átélhetjük az üzenetet és gyógyulást adó Úr, Urunk jelenlétét.