Annak ellenére, hogy a romániai református egyház két egyházkerületének önálló kialakulása és történeti fejlődése van, annak ellenére, hogy az egyes gyülekezetek más és más felekezeti és társadalmi környezetben élnek tájegységek szerint, megállapíthatjuk, hogy református egyházunk belső, lelki alkata egységes, sokkal inkább, mint bármely más országban élő református egyházé. Amikor belső, lelki alkatról beszélünk, akkor figyelembe kell vennünk, hogy ez két életterületen nyilvánul meg: teológiai gondolkozásunkban és református híveink hittudatában és életgyakorlatában.
Ezt a belső lelkiséget az is meghatározza, hogy a romániai református egyház mindig is lelki és hitvallási kapcsolatot tartott fenn a többi református egyházzal, de az is, hogy sajátos, minden más református egyháztól eltérő körülmények között élt. Ez azt jelenti, hogy mindazok a lelki sajátosságok, amelyeket itt felsorolunk, a többi református egyházra is jellemzőek ugyan, de a mi egyházunkban élesebb körvonalak között jelentkeznek. A belső alkatot a következő jellegzetességek adják.

2.1. Biblicitás

Annak, hogy az első, magyar nyelvre lefordított Szentírás egy református lelkipásztor műve, távlatos következményei voltak egyházunk lelkiségének kialakulásában: négyszáz éve mind teológiai gondolkodásunkat, mind a hívek gyakorlati életvitelét a Biblia alakította és határozta meg. Teológiai tudományosságunkban keressük annak a tiszta biblicizmusnak az útjait, amely ugyan észleli a nyugati teológiák bibliakutató eredményeit, de azokat kritikai érzékkel veszi át vagy utasítja vissza. Éppen mert ennek az élő biblicizmusnak nálunk folytonossága van, tudtuk elfogadni és magunkévá tenni az újreformátori teológiát, amely Isten Igéjének, mint Kijelentésnek egyedüliségén épül fel. Ez azonban nem jelentett sohasem egy parlagi, fundamentalista bibliai szemléletet, sőt állandó törekvésünk volt az Írást lehetőségeink szerint korszerű tudományos eszközök segítségével értelmezni és megismerni. Egyházunk életében érdekes jelenségnek tartjuk, hogy teológiánk biblicitása református híveink igényéből is következik, akik elvárják a lelkipásztoroktól, hogy "a Bibliát magyarázzák" és ne politizáljanak vagy bölcselkedjenek. Híveinket különös szeretet és megbecsülés köti az Ószövetséghez, akik között megbecsülik az öreg "bibliás embereket". Közismert, hogy híveink gyermekeiknek gyakran ószövetségi keresztneveket adnak, hogy milyen sok népi közmondásban, szólásban fedezhetjük fel a bibliai bölcsességirodalom egy egy darabját, hogy milyen szívesen éneklik és vallják magukéinak a zsoltárokat s főleg az, hogy miképpen vonatkoztatják az Írás üzenetét a gyakorlati élet egyes területeire.
Az is igaz viszont, hogy az egész világon észlelhető szekularizációval református családjaink életéből kezd az Írás kiszorulni. A lelkipásztornak egyik fő feladata, hogy ezt a folyamatot megakadályozza, s hogy a híveket megtartsa az ősi bibliás hitben.

2.2. Hitvallásosság

A hitvallásos öntudat formálódását a II. Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté elfogadása (16. század) és a Heidelbergi Káté 17. századi kiadásai (22 kiadás) segítették. Ez utóbbi általánossá tételével református egyházunk belépett azoknak az európai református egyházaknak a közösségébe, amelyek ezt a hitvallást szintén magukénak ismerték el. A Heidelbergi Káté iskolai, illetve konfirmációi használata egész református egyházunknak olyan hitvallásos jelleget biztosított, amely átvészelte a racionalizmust és liberalizmust is. Az, hogy az 1920 as években a Heidelbergi Káté kötelezővé vált a konformációi előkészítésben egyfelől annak a történelmi konfesszionalizmusnak tulajdonítható, amely mindig is a Szentírásra alapuló hitét a hitvallásokban akarta és tudta kifejezni, másfelől annak, hogy az újreformátori teológia ismét felfedezte a hitvallások jelentőségét.

2.3. Puritanizmus és népi kegyesség

Ha a hitvallásosságot úgy tekintjük, mint amely a 17. század közepéből származó protestáns ortodoxia továbbélése, akkor azt is mondhatjuk, hogy az ugyanakkori történeti puritanizmus éppígy folyamatosan jelentkezik mind a teológiai alapállásunkban, mind híveink életvitelében. Az 1929 es istentiszteleti reform utáni liturgiánk, homiletikai elvi gondolkozásunk, a lelkipásztorok egyszerű prédikálási módja mind ezt a tisztaságot és egyszerűséget tükrözi. Az istentisztelet és a prédikáció puritán mivolta nem áll ellentétben az ünnepélyességgel, nálunk ez a kettő nem zárja ki egymást. Még sajátosabb azonban az a népi kegyesség, a puritanizmusnak az a gyakorlati megvalósulása, amely híveinknek mind istentiszteleti, mind hétköznapi életében tapasztalható. Ez egy bizonyos fokú szemérmességet is jelent a hitélet gyakorlásában. Református híveinknek a hitélete belső magánügy, amit nem szívesen teregetnek ki. A titkos bűnök vagy belső hitbeli meggyőződések legtöbbször megmaradnak az emberi lélek rejtekében és csak az élet megrázó eseményeinél törnek fel s nyilvánulnak meg szavakban. Ez sokszor azt is jelenti, hogy híveink elzárkóznak pl. a bűnvalló imádság hangos mondása elől, nem szívesen szólnak hozzá a bibliaórákon, nehéz velük istentisztelet után elbeszélgetni a prédikációról, s ha egy egy presbiter beteget látogat meg, nem tartja illőnek, hogy Bibliát olvasson vagy imádkozzék, mert az már a "tiszteletes úr dolga".
A lelkipásztornak nagy tapintattal kell(de kell) és csak így lehet ezt a puritán népi kegyességet, ezt a bezárkózó szemérmességet feloldani és szolgálatba állítani.

2.4. Hagyománytisztelet

Teológiai síkon ez azt jelenti, hogy egyfelől kegyelettel őrizzük és felújítjuk teológiai múltunkat, egyházi örökségünket és erre állandóan serkentjük egymást, másfelől azt, hogy a kívülről beáramló teológiai irányok, istentiszteleti újítások csak megfelelő szűrés és elővigyázatosság után foganhatnak meg nálunk. Ennek a védelmi elzárkózásnak nyilván megvannak a maga hátrányai is, de úgy véljük, hogy az említett biblicitást és hitvallásosságot így kell, csak így tudjuk biztosítani. A tradícióőrzést inkább falusi, mint városi gyülekezeteink életében tapasztalhatjuk, főleg a hitélet következő tényeiben: a templom szentséges tisztelete, a nagy ünnepek istentiszteleteinek a látogatottsága, az ünnepi öltözet, az úrvacsorázás helyileg kialakult rendje, a templomi ülésrend, nem utolsó sorban a lelkipásztor iránti tisztelet.

2.5. Papi egyház

Bár egyházi törvényünk előírja az egyház nem lelkész tagjai számára a szolgálat lehetőségét, ennek gyakorlati alkalmazása nehézkés. Híveink hozzászoktak, hogy a lelkipásztor végezze a szolgálatok nagy részét s nem szívesen kapcsolódnak be a gyülekezeti munkába. Ennek hátránya főleg azokban a városi gyülekezetekben érződik, amelyekben a lelkipásztor képtelen a kifejezetten istentiszteleti szolgálatok mellett a családlátogatás, a diakónia és a közigazgatás munkáit is végezni.
A nem lelkésziek bevonására a Kánon keretet ad, amelyet a lelkipásztornak ki kell töltenie olyan napi feladatokkal, amelyeket az énekvezérre, presbiterekre bíz. A kérdéssel majd a gyülekezeti részben részletesen is foglalkozunk.