9. A gyülekezet életterülete. Szórvány

9.1. A szórványok kialakulására nézve mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a szórvány nem mai jelenség. Izráel életében már a babiloni fogsággal megkezdődött Isten népének szórványosodása, s később ehhez az új képlethez próbált alkalmazkodni a zsidóság a zsinagógák vidéki létesítésével. Jézus Krisztus azért jött, hogy mindenkit megkeressen és megtartson (Lk 19,10), tanítványait minden népekhez küldte (Mt 28,18-20), Izráel elszéledt juhaihoz, gyermekeihez (Jn 11,52). A jeruzsálemi keresztyéneket az első üldözések szórták szét (ApCs 8,1) s a misszió következtében először Kis-Ázsiában, majd szerte a római birodalomban több szórványgyülekezet alakult (1Pt 1,1 Jak 1,1). Akkor és azóta is a keresztyénség mindig bizonyos értelemben szórványhelyzetben élt. Kell látnunk tehát, hogy az, hogy szórványaink vannak, nem mai, hanem mindenkori jelenség. Emberi számítás szerint szórvány mindig is lesz, amíg egyház lesz. Mint olyan, a szórványkérdés nincs, és nem is lesz megoldva. A feladat nem is az, hogy megszüntessük a szórványainkat, hanem hogy a mindenkori szórvány-lelkiségen változtassunk, hogy megkeressük és megtartsuk azt, ami elveszőben van. Amit mondtunk, az különösen érvényes a református egyházakra. Gondoljunk csak arra, hogy Európának ma nincs egyetlen olyan országa sem, amelyben a református egyház tagjai többségben lennének.
A szórvány, diaszpóra, etimológiája szerint szétszórt mag (szpórosz=mag, dia=át) s a szórványgondozásnak a célja, hogy ez a mag megéljen, el ne sorvadjon, és új magot hozzon, hogy tehát szórványaink ne haljanak ki és ne vesszenek el.
Keletkezésüknek a történelemben két útja volt és van ma is. A legtöbb szórvány kihalóban levő gyülekezet, anyaegyházközség maradványa. Az egyház történetéből tudjuk, hogy amikor a török végigdúlta különösen az alföldi vidékeket, amikor a császári seregek pusztítottak, egy-egy nagy gyülekezet helyén csak az a pár lélek maradt meg, akik elhúzódtak a dúlások elől és visszamerészkedtek ősi helyükre. Az ellenreformáció sok helyen csupán református szigetecskéket hagyott meg. Máskor járvány pusztította ki a családokat. Nem kis kárt okoznak napjainkban a szekták hódításai. Van egypár gyülekezetünk, amely szemünk láttára vész el és válik a nem elismert szekták martalékává. De vannak olyan szórványok is, amelyek nem kihalóban levő gyülekezetekből maradnak meg, hanem betelepedés és betelepítés útján keletkeztek. Egy-egy megnyitott bánya, ipari telep új polgári községeket hozott létre, vagy a régiek betelepedését eredményezte, s sokszor csoportosan kerültek ide egy-egy faluról református hívek. A lelkipásztornak kell tudni, hogy a hozzá tartozó szórványok hogyan jöttek létre, mióta szórványok és milyen foglalkozású, gondolkozású emberekből áll. Ha észreveszi, hogy a szórvány növekvőben van, idejében kell gondoskodnia, hogy leányegyházzá vagy éppen anyaegyházzá szerveződjék.

9.2. A szórványok külső képük szerint kis gyülekezetek, amelyek szervezetüket tekintve egy nagyobb gyülekezethez kapcsolódnak. Tisztázzuk magunkban azt, hogy bár a szórvány nem egyházközség (ilyen csak az anya-, a missziói és a leányegyházközség), de teljes értékű gyülekezet, s mert a gyülekezet=egyház, ahogyan ezt az elvi paragrafusokban láttuk, ezért a szórvány egyház. Ugyanolyan Krisztus test, mint bármely más egyház. Ha az egyház egyetemében és nagy egységeiben elfelejtkezik a szórványról, önmagáról felejtkezik el, Krisztusról felejtkezik el. Mint települések az anyegyháztól pár km-nyi távolságban vannak s a gondozásukkal kapcsolatos nehézségek ebből adódnak. De abból is, hogy egy-egy tájegységen egymás mellett több, sokszor tíznél is több szórvány van s, ezeket nem lehet más-más anyaegyházhoz kapcsolni, mert egyszerűen nincs más anyaegyház a közelben. Az elszórtság és távolság nemcsak a lelkészi megközelítés szempontjából nehézség, de azért is, mert a szórványban élő hívek is nehezen jutnak el az anyaegyházba, különösen ha érdekeik (városba ingázás, hetivásár, rokonság) nem oda kötik őket s az országutak sem oda vezetnek. Az a tény, hogy a régmúlthoz képest a közlekedési viszonyok (utak és járművek) megváltoztak, új szórványrendezést igényel. Ma már nem mindig a 8 km-re levő anyaegyház lelkipásztora tudja legjobban megközelíteni a szórványt, hanem egyes esetekben a 30 km-re, de útmentén lakó lelkipásztor.
Ennél a külső képnél azonban fontosabb a belső képnek a felfektetése, megrajzolása, amit közhasználatú szóval szórványlelkületnek nevezünk. Sokszor az egész szórványon, máskor csak az egyes lelkeken erőt vesz a közöny, a saját magukról való lemondás. A külső elszórtság, a számbeli halódás mögött a hit elvesztése, a hittudat csökkenése van. Az is, hogy "mindegy, hova tartozunk", "minden vallás jó, csak a kárvallás rossz". Egy ilyen destruktív lelkület kialakulásához, sajnos, éppen valamelyik lelkipásztor-előd hanyagsága, vagy hitvallástalan igehirdetése járult hozzá. A szórványokban tapasztalható nagyon gyakori vegyesházasság legtöbbször azt jelenti, hogy a nem református fél az erősebb, mert őt támogatja az ott nagyobb számban élő vallásos közösség. Ez természetesen nem feltétlenül hitbeli gyengeséget, illetve erőt jelent, hanem csupán az egyházhoz kötődő öntudat különbözőségét. Ezért kell többszörösen hangsúlyoznunk a szórványok hitvallásos nevelését. Meg lehet ezt tenni anélkül, hogy megbántanók a más vallású házastársat és meg lehet tenni nem valaki ellenében, hanem református híveink megtartása érdekében. Ezért tudatosítani kell, hogy nem vagyunk szekták, eretnekek, hanem Jézus Krisztusnak olyan egyháza, amelyik a Szentírás tanítására épül és amelyik életvitelét is erre akarja alapozni. A szórványgyülekezetek legtöbbször lelkileg nem tudják magukat ellátni. A lelkipásztorért, az egyházért mindent megtesznek, de képtelenek egymást lelkileg erősíteni. Ezért szükséges, hogy a szórványgondozó lelkipásztor bízzon meg egy hitben erősebb, református öntudatában szilárdabban álló ott lakó személyt, hogy keresse fel szórványtársait és értesítse a lelkipásztort, ha valamilyen mozgás történik a szórványban. Majdnem minden szórványban a babona és a más egyházak vallásos szokásai inkább burjánzanak, mint az egyházközségben. Ilyenek: a pogányos és érdemszerző böjt, a halott fejéhez helyezett gyertya, a temetés utáni háztisztítás, ördögűzés ráolvasással, mások megrontása vagy elátkozása, amiért súlyos pénzeket fizetnek. A lelkipásztornak tudomást kell szereznie ezekről és meg kell adnia a megfelelő bibliai választ.

9.3. Mit kell tenni a szórványért? Az eddigieket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a szórványgondozásban főleg kettős segítséget kell nyújtani. Először: Mert a szórványkérdésben nem a települési helyzet a fontos, hanem az egyes lelkekben beállott hittörés, ezért a személyes hitélet erősítése, a hittudat felébresztése fontos, az, hogy Istennél nincs "elhanyagolható mennyiség", mindenki egyformán értékes.
Másodszor: mert a szórvány is egyház, az elszórt lelkek bármilyen kis csoportban élnek is, közösséget alkotnak, ezért az igehirdetésnek az a feladata, hogy közösségi lelkületet alakítson ki és ápoljon. A személyes hitélet és a közösségi lelkület munkálása és fenntartása lelki és anyagi téren történik, és három irányból jön: a szórványgondozó lelkipásztortól, az anyaegyháztól és más gyülekezetektől, illetve az egyház központi testületeitől.

a) Amikor a lelkipásztor olyan egyházközségbe kerül, amelyhez szórvány tartozik, egy már kialakult egyességet talál, hogy ti. egy évben hányszor kell istentiszteletet tartania a szórványban és a vasárnapnak, a nagy ünnepeknek melyik órájában. Ez az egyesség, sajnos, nem mindig a szükségletet vette figyelembe, hanem legtöbbször a lehetőségeket: milyen a közlekedés, mennyire lehet otthagyni az anyaegyházat, van e más segítség (legátus, szomszéd lelkipásztor, kántor), hány szórvány és leányegyházközség tartozik az anyaegyházhoz stb. Az újonnan érkezett lelkipásztornak legalább a megállapodáshoz kell tartania magát, nem szabad sem kényelemért, sem az anyaegyház (presbitériumának) unszolására csökkenteni a szolgálati alkalmakat. Fontos, hogy a lelkipásztor az egyességes időpontokat tartsa be, azokon ne változtasson, csak végszükség esetén. A szórvány megszokta, hogy pl. minden hónapnak az utolsó vasárnapján legyen istentisztelet, erre rendezkedik be, a lelkipásztor ne üzenjen 2 nappal azelőtt, hogy nem tartja meg vagy elhalasztja az istentiszteletet. Órára és percre legyen pontos; ebben is érezniük kell a szórványlelkeknek, hogy ők számítanak a lelkipásztor időbeosztásában. Ha a lelkipásztornak szívügye, hogy pontosan jelenjék meg, ők is szívügyüknek tekintik az istentiszteletet.
Az igehirdetés tartalmára nézve foglalkozzék ugyan sajátosan szórványkérdésekkel, de ne csak ilyenekkel, mert végül egyoldalúvá válik és a lelkeken még jobban erőt vesz a szórványpszichózis. Formáját tekintve legyen még egyszerűbb, közvetlenebb, mint a falun tartott igehirdetés.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni a szórványgyülekezetek pásztorációs gondozását. A ritkábban előforduló keresztelés, esketés, konformáció, temetés alkalmával a lelkipásztor nemcsak magát az istentiszteleti szolgálatot végzi el, hanem előtte vagy utána meglátogatja a családot. Tekintettel arra, hogy a szórványokban általában 5-10 családot kell gondozni, a lelkipásztor minden évben látogassa meg ezeket, lehetőleg ne egyedül, hanem az anyaegyház egyik presbiterével. Erről számoljon be az anyaegyház közgyűlésén. Ez nem jelent többet, mint évenként egy két napi különmunkát s erre időt kell szakítani.
A szórványokban rendszerint csak egy két gyermek él, katekizációjuk háromféleképpen történik. Elsősorban úgy, hogy a lelkipásztor, amikor a szórványban istentiszteletet tart, előtte vagy utána katekizál is. Jó, ha a vallásórán jelen van az egész gyülekezet, de legalább a gyermek szülei. Másodsorban rábízza a gyermekeket a szülőkre vagy olyanokra, akik megtanítják olvasni őket, akik kikérdezik a bibliai, énekeskönyvi és kátéanyagot. Végül, ráveszi a szülőket arra, hogy küldjék be gyermeküket az anyaegyházba, hogy ott részt vegyenek a rendszeresebb katekizációban. Ez a konfirmándusoknál még inkább érvényesítendő. Rendszerint van a családnak rokona, jó ismerőse az anyaegyházban, akik vállalják hosszabb időre is, hogy magukhoz fogadják a szórványban élő gyermeket, konfirmándust.
Sajnos, kevés lelkipásztor teszi meg, hogy leírt vagy kazetofonra felvett prédikációját elküldje a szórványba, pedig a gondozásnak áldásos módszere lehetne ez is.
Helytelen gyakorlat, hogy az egyházkerületi kiadványokból csak azokat juttatjuk el a szórványokba, amelyek az anyaegyháztól megmaradtak. Fordítva kell eljárni: Bibliából, énekeskönyvből, imádságos könyvből, naptárból, az Üzenetből, Harangszóból juttatni kell minden szórványcsaládnak. Legyen gondunk arra is, hogy ha egy család kihal a szórványból, a megmaradó Biblia, énekeskönyv stb. ne menjen ki a szórványból, hanem kerüljön a kis gyülekezet más családjához.
A lelkipásztornak különös figyelemmel és körültekintéssel kell gondozni a szórvány ingóságait és ingatlanait. Sok helyen értékes úrasztali kelyhek, terítők vannak a szórvány birtokában. A lelkipásztornak vigyáznia kell, hogy ezek ne kallódjanak el, ne sérüljenek meg és ne kerüljenek mások tulajdonába. Még az anyaegyházakhoz se vigyük el ezeket erre nincs is jogunk. Meg kell magyarázni, hogy egy-egy kehely, terítő hogyan került a szórvány tulajdonába, ki volt az adományozó, mit tett az egykori gyülekezetért. Ha templomok, imaházak, haranglábak (harangok), temető és egyéb ingatlanok vannak a szórvány birtokában, ellenőrizzük, hogy ezek telekkönyvileg be vannak-e jegyezve. A belsőségekből származó rendszerint kis jövedelem (temető, cinterem) a református híveket illeti, ne árverezzük ki egy esetleges nagyobb jövedelem érdekében az egész falu előtt.
A szórványnak legyen külön szolgálati naplója s ebbe a lelkipásztor vezesse be, ne csak az istentiszteleteket, de minden olyan szórványeseményt is, ami ott történik. Mindenről maradjon írásos nyom, hogy ott szolgáltunk, és hogy mit tettünk a szórványokban.
A szórványba való utazásunkra nézve és az időpont megválasztásában legyünk leleményesek. Sokszor a civilizációs feltételek megváltoznak vagy megszűnnek. Ilyenkor legyünk igénytelenebbek. Bűn elhagyni az istentiszteletet azért, mert előző napon a lelkipásztor gépkocsija elromlott, mert kivették a megfelelő buszjáratot. Bár a szórványnak kötelessége gondoskodni a lelkipásztor odautazásáról, gyakorlatilag ez nehézkés s egy szegény szórványtól ne is várjuk el. Az anyaegyházközségben általában nem szeretik, ha a szórvány miatt elmarad az istentisztelet, viszont a szórványban nem szívesen vesznek úrvacsorát nagy ünnepek másodnapján. Ezért legalkalmasabbnak látszik, ha a lelkipásztor reggel, az anyaegyház istentisztelete előtt tart istentiszteletet és oszt úrvacsorát a szórvány(ok)ban.

b) Az anyaegyházközségnek tartani kell a kapcsolatot a hozzá tartozó szórvánnyal. A lelki támogatásra is szükség van és lehetőség adódik. Jó, sőt egyes esetekben szükséges, hogy a lelkipásztort szórványútjain az anyaegyház egy presbitere, kántora elkísérje. De évenként egyszer az anyagyülekezetnek a kórusa, konfirmándusai a lelkipásztor vezetésével elmehetnek a szórványba gyülekezeti közös ünnepélyt, szeretetvendégséget tartani. Ha viszont az anyaegyházban jelentősebb gyülekezeti esemény van, arra hívjuk meg a szórványgyülekezet tagjait, hogy közösen vegyenek részt ezen. Beszéljük rá a szórványtagokból konfirmálókat és szüleiket, hogy lehetőleg az anyaegyházban konfirmáljanak, s erre az alkalomra hívjuk meg a szórvány minden tagját. A temetésekre lehetőleg vigyük el az anyaegyház egy kis, éneklő csoportját, hogy hallják, lássák és érezzék a gyülekezeti közösséget. Arra, hogy az anyaegyház támogassa anyagilag is a szórványt, költségvetésileg is van lehetőség, hiszen a szórvány kiadásai az anyaegyház pénzügyviteléhez tartoznak. Az év végi jelentésnél a lelkipásztor mindig térjen ki arra is, hogy mit áldozott az anyaegyház a szórványért, vagy arra, hogy egyáltalán semmit sem juttatott a szórványnak. A szórványok elhanyagolt templomai, imaházai elsősorban nem a szórványok szégyene, hanem az anyaegyházéi. Lelkileg, anyagilag az anyaegyház legyen valóban anya, aki szoptat, ápol, gondoz, számon tart.

c) A szórványkérdés az egész református egyház ügye, ezért nem elegendő csupán a lelkipásztor és az anyaegyház törődése, az egyházmegyének és az egyházkerületnek intézményesen, és mindegyik anyaegyháznak külön külön segítenie kell a szórványt és az ott folyó szolgálatot. Az esperesi vizitációnak nemcsak számon kell kérnie a lelkipásztortól, milyen munkát végez a szórványokban (ez természetes és meg is történik), hanem lehetőleg ki kell mennie a szórványba. Nem kifogás az, hogy erre nincs idő, hiszen az esperesi hivataloknak van gépkocsijuk és ez erre is való. A szórvány életében sokkal nevezetesebb esemény lesz az esperes látogatása, mint az anyaegyházéban. Ilyenkor tisztázódhatnak anyagi, lelki és a szolgálathoz kapcsolódó kérdések, amelyekről az esperesnek különben nincsenek értesülései. Az egyházmegye missziói előadója kísérje figyelemmel a lélekszám alakulását és intézkedjék egyházmegyei szinten a szolgálat (másképpeni) megszervezéséről. Az egyházkerület iratterjesztése vegye figyelembe a már említett szempontot, hogy minden szórványcsaládnak juttasson Bibliát, énekeskönyvet, kátét (nemcsak a konfirmándusoknak!), falinaptárt stb. Az egyházkerület a Teológiával való egyetértésben tegye kötelezővé, hogy a teológiai hallgatók a nyári szünidőben legalább három alkalommal szórványba menjenek. Tekintettel arra, hogy a szórványlelkész aránytalanul nagyobb munkát végez, mint az, akinek nincsenek szórványai, központilag is gondoskodni kellene arról, hogy ezek a lelkészek nagyobb javadalmazásban részesüljenek. Így a szórványvidékek nem válnak a lelkészek "büntetőhelyeivé", ahonnan az első adandó alkalommal megfutamodnak. A nagy, anyagilag tehetősebb egyházközségek havonként küldjék ki más-más szórványhoz adományaikat, hogy azoknak bősége pótolja mások fogyatkozását, és így egyenlőség legyen (2Kor 8,14). Ezért a szórványlelkipásztor merjen segítségért folyamodni más egyházközségekhez.
A lelkipásztornak, az anyaegyháznak, az egyház egyetemének minden szolgálatát végig kell, hogy kísérje az imádkozás. Hinnünk kell, hogy imádságunk betagolódik Jézus Krisztus főpapi könyörgésébe, melyben kéri az Atyát, hogy minden tanítványát őrizze meg, hogy közösségüket tegye eggyé, hogy megmaradjanak Istenben.