12.1. Kiindulásként lássunk itt is először egy evangéliumi példát. Jézusnak a századik juhról szóló példázatát Máté az ún. gyülekezeti részbe (18.) szerkeszti be. Az apostoloknak meg kell keresniük a századik juhot, amelyik "eltévelyedett". Ennek a pásztori szolgálatnak két célja van: egyfelől a nyáj egységére és egészségére tekint, másfelől az egyes eltévelyedett "kicsinyeknek" nyújt segítséget.
Mivel a lelkigondozás is igehirdetés László Dezső decentralizált igehirdetésnek nevezi és istentisztelet, ezért fő célja nem lehet más, mint hogy az egyes lelkeket, családokat visszavezesse az istentiszteleti közösségbe, ahol a gyülekezet tagja látható módon fogadja el és éli meg az Istennel való közösséget.
Ha a templomi és a családoknál végzett igehirdetést sarkítottan nézzük, akkor olyan kép áll előttünk, amely már a Szentírásból ismeretes. Az egyik oldalon ott van a központi kultuszhely, az ószövetségi templom, ahova feljártak Izráel fiai istentiszteletre. Úgy jön ki a tanítás és az Úr beszéde Sionból és Jeruzsálemből, hogy minden népek odasereglenek (Ézs. 2,15). Így beszél erről két evangélium is: És jönnek napkeletről és napnyugatról és északról és délről és letelepednek Isten országában (Mt 8,11 és Lk 13,29). A másik oldalon ott van a missziói parancsnak megfelelő mozgó, házhoz menő igehirdetés. Az első a mai templomi, a második a pásztorációs igehirdetési forma. Amikor azt mondtuk, hogy a pásztoráció azért van, hogy az egyes lelkeket visszavezesse a gyülekezetbe, akkor a missziói igehirdetésre gondoltunk. Ennek az utánamenő, házhoz szállított igehirdetésnek azért van jogosultsága, mert a Szentírásban ez a "cetralizált kultuszhely" (akár a prófétai, akár az evangéliumi textusokat nézzük), Isten országa, az idő pedig az eszkhaton. A keresztyén templom, mint központi igehirdetési hely a teljeségre jutó Isten országának a kiábrázolása. A pásztori igehirdetésnek azért kell erre tekintenie, mert Isten országára kell tekintenie, s mint ilyen az Isten országa felé vezető úton akadály-lebontó szolgálat.

A következőkben arra a négyféle akadályra nézünk, amelynek lebontásáért történik a pásztorációs igehirdetés:

a) El kell hárítani a bűn akadályát, ami visszatartja Isten gyermekeit az istentisztelettől. Itt most nem gyakorlatilag az egyes bűnökre gondolunk, hanem azokra a magatartási megnyilvánulásokra, amelyekben a bűn megmutatkozik.
Eléggé ritkák azok az esetek, de mégis előfordulnak, amikor az egyház megkeresztelt tagjai tudatosan ellenállnak az igehirdetésnek vagy éppen szembeszállnak azzal. Ezek vagy ideológiai más-meggyőződésből, vagy ideológiai nihilizmusból kiindulva nemcsak feleslegesnek tartják az egyházat és a templomi igehirdetést, hanem károsnak is. Bár ezekről végleg lemondanunk nem szabad, egy bizonyos határon túl a pásztorációban nem tudunk elmenni. Ez a határ ott van, ahol kimondjuk Isten mindenkit befogadó szeretetét, ugyanakkor hirdetjük kemény ítéletét.
Jóval szélesebb a közömbösök rétege. Ezek úgy érzik, hogy megvannak Isten nélkül is, mert az élet tovább folyik, a család megél, az érvényesülés további perspektívákat nyújt. Az ilyen lelkek udvariasan fogadják a pásztorációs szolgálatot, a látogatás után el is jönnek egyszer a templomba, de életük tovább folyik ebben az Isten-nélküliségben. Ilyenkor a pásztori munka főleg abban áll, hogy rámutatunk az Isten szerinti élet magasabbrendűségére, el egészen addig, hogy az örök élet felé nyújtjuk Isten Igéje által a kilátást.
Sokszor az egyéni vallásosság vagy szektás felfogás is akadálya lehet annak, hogy a gyülekezet tagja eljöjjön az istentiszteltre. Ezek magukat jó keresztyéneknek gondolják, arra hivatkoznak, hogy ők otthon is tudnak imádkozni, arra, hogy nem az a fontos, hogy templomba jöjjenek, hanem hogy Isten akaratát cselekedjék. Jellemző rájuk, hogy mindig meg tudják indokolni, mégpedig elvileg, hogy miért nem járnak templomba, noha kifogásaik nem annyira indokok, mint inkább ürügyek. A családlátogatáskor tapintattal ugyan, de határozottan le kell leplezni ezeket a kifogásokat és fel kell mutatni azokat az áldásokat, amelyeket Isten az istentiszteleti közösségben ad az embernek.

b) Az emberi élet mélységeiben, nyomorúságaiban a pásztoráció szintén akadályelhárító szolgálat. Azt kell látnunk, hogy a nyomorúság nem mint külső akadály jelentkezik, hanem egy olyan lelkületet, tehát belső akadályt szül, amely visszatartja az egyént a közösségtől. A közismerteken túl, mint betegség stb. olyanokra is gondolunk itt, mint kitaszítottság, idegenség a közösségben, megbélyegezettség, egy-egy beteg gondozásából adódó lekötöttség, vélt vagy jogos sérelmek. A lelkigondozó legtöbbször nem tudja megszüntetni a külső nyomorúságot bár segítséget némelykor ebben nyújthat , de a lélek sebeit gyógyíthatja. Azt kell éreztetni, hogy a gyülekezet közösségében meleg szeretet fogadja a lelkileg sérültet, hogy az ott elhangzó igehirdetés gyógyítóvá válhat számára.

c) A gyülekezet tagjai nagyon sokszor várnak lelki gondozójuktól útmutatást, tájékoztatást életük egyes kérdéseiben. Keresztútjaikban, döntéseikben egyedül érzik magukat s a lelkipásztor hitére, tapasztalatára támaszkodnak. Kérdéseik lehetnek a hitélethez kapcsolódóak: nem értik a Biblia üzenetét, szekták ellen igényelnek hitbeli oltalmat, biztonságot, erkölcsi kérdésekben vannak kételyeik stb. Legtöbbször azonban a hit körzetén kívülről jönnek a kérdések: házastársak közötti meg nem értés, családban jelentkező nemzedéki viták, gyermekek iskoláztatása, pályaválasztása és elhelyezkedése, állásváltoztatás stb. és a lelkipásztortól remélnek eligazítást. A feleletet sohasem szabad visszautasítani azzal, hogy a kérdés kívül esik a hitélet területén, hisz minden családi, munkahelyi, társadalmi, művelődési kérdésnek van egy lelki vetülete is és az életnek nincs egyetlen olyan területe sem, ahol a Szentírás ne szabná meg a helyes cselekvés, magatartás módját. Arra azonban kell vigyázni, hogy a Biblia nem receptgyűjtemény s nem a kazuisztikus választ kell onnan kikeresnünk.

d) Vannak teológusok, akik úgy vélik, hogy a lelkigondozás csak a bűn és az ebből következő nyomorúság miatt van. Ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy a gyülekezet tagjai, családjai örömeik és hálájuk között szívesen vannak együtt lelkigondozójukkal. A születés, házasságkötés, konfirmáció, a családi ház felépítése, munkahelyi előléptetés, a gyermekek sikeres felvételi vizsgája, mind megannyi alkalmak, amikor együtt kell lennünk az örvendezőkkel. Itt csak annyiban és akkor akadály-lebontó a pásztori szolgálat, ha a család elvette ugyan Isten valamilyen ajándékát, de nem érez hálát vagy ezt nem fejezi ki Isten előtt.

13.2. A családban történő lelkigondozásnak a következő formáit és alkalmait említjük meg:

a) A lelkigondozásnak legjelentősebb alkalma a rendszeres családlátogatás. Noha a múltban egyes teológusok kétségbe vonták ennek szükségességét, ma már mind teológiailag, mind gyakorlati szempontokat figyelembe véve tisztázott, hogy hozzá tartozik az igehirdetési szolgálathoz. Teológiailag elég, ha a századik juh példázatára vagy Jézus Krisztus missziói parancsára utalunk, gyakorlatilag pedig szinte képletszerűen igaz az, hogy az istentisztelet látogatottsága azokban a gyülekezetekben nagyobb, ahol a rendszeres családlátogatást végzik.
Noha városi és falusi gyülekezeteink viszonylatában itt nagyok az eltérések, mégis egypár olyan szabályt és útmutatást adhatunk, amely általános érvényő:
A rendszeres családlátogatás folyamán a lelkipásztor minden családot felkeres, kivéve azokat, amelyek ez ellen kifejezetten tiltakoznak. A legtöbb esetben a lelkipásztor megjelenése megtiszteltetés a család számára s ezért nem szabad senkit kihagynunk. Nincs olyan ház, amelyben minden rendben lenne és amelynek ne lenne szüksége a pásztori gondozásra, de olyan sincs, amelyről lemondhatnánk.
A lelkipásztor szolgálatának kezdetén vegyen maga mellé egy kísérő egyháztagot, lehetőleg a körzeti presbitert, de később inkább végezze egyedül a látogatást. A kísérő személy előtt a család tagjai esetleg nem nyílnak meg bűneikkel, nyomorúságaikkal, kérdéseikkel, de sokszor az is megtörténik, hogy a velünk levő presbiter miatt nem lehet a beszélgetést az Ige irányába terelni.
Arra a kérdésre, hogy a lelkipásztor értesítse-e a családot vagy sem, nem lehet általános választ adni. Falun mégis jó, ha a családok tudják, hogy mikor kerül rájuk sor, mert akkor otthon maradnak, átrendezik házi munkájukat, szórakozásaikat.
A lelkipásztor mindenütt olvasson Bibliát, mert őt éppen, mint lelkipásztort várják s éppen az Írás üzenetét akarják hallani. Elsősorban arra kell itt gondolnunk, hogy Isten kötelezése az, hogy az Igével alkalmas és alkalmatlan időben elő kell állni, de arra is, hogy legtöbb családban elvárják ezt, s ha elhagyjuk, azt tiszteletlenségnek, lenézésnek vehetik. Ha ismerjük az éppen ott adódó bűnöket, nyomorúságokat, tájékozatlanságot, akkor már előre válasszunk megfelelő Igét, ha nem, akkor bibliaismeretünk tárházából próbáljuk ezt megtenni.
A rendszeres családlátogatások nem a pénzbeszedés alkalmai, ezért ne vigyünk magunkkal nyugtatömböt, ne fogadjunk el fenntartói járulékot, s ha ezt mégis felajánlják, vagy küldjük el a körzetfelelőst, vagy kérjük, hogy hozzák be a lelkészi hivatalba. Az egyházközség anyagi kérdései előjöhetnek ugyan, de próbáljuk a szót az anyagiak mögött álló lelkiségre terelni.
Nem egyszer a lelkipásztort megkínálják étellel, itallal, kávéval. Teát, kávét, hősítőt is csak kivételes esetben fogadjunk el, szeszes italt sohasem. A kínálást mindig tapintatosan utasítsuk vissza, célozva arra, hogy Bibliát olvasunk, házi istentiszteletet tartunk. Ezt a hívek legtöbbször meg is értik.
A lelkipásztor ne legyen a gyülekezet hírvivője. Ne csak az intim, személyes dolgokat ne mondja el máshol, de másokról egyáltalán ne nyilatkozzék. Ez nem egyeztethető össze a családnál hirdetett Ige tisztaságával, méltóságával és pletykagörgeteget indíthat el, ami szolgálatának és személyének árthat.
Mert éppen rendszeres, folyamatos látogatásról van szó, a lelkipásztor anélkül, hogy megmondaná vagy észrevennék azt úgy osztja be idejét, hogy egy családnál se töltsön többet és kevesebbet, mint 20-60 perc. Ha egy óra sem lett volna elegendő, hogy a kérdéseket megbeszéljék, akkor térjen vissza ahhoz a családhoz.
Már a belépés pillanatában figyelnünk kell arra, nem vagyunk-e alkalmatlanok. Ha a család éppen utazni, színházba készül, ha éppen felfordulás van (meszelnek, disznót ölnek), ha lakmározást, duhajkodást tapasztal, akkor kérjen bocsánatot és jelezzen egy későbbi alkalmat, amikor visszatér.
A rendszeres családlátogatásnak természetesen nincs liturgiája, csupán egy javasolt rendje. Az elmaradhatatlan bibliaolvasásról már szóltunk. Tegyük még hozzá, hogy ezt mindig imádság és Miatyánk követi. Sor kerülhet azonban az Ige rövid magyarázatára is. A látogatást vagy ezzel az istentiszteleti résszel kezdjük, vagy ezzel fejezzük be. A pásztori beszélgetést kezdheti a lelkigondozó, vagy a család valamelyik tagja is. Erre indítást adhat valamilyen bűn, nyomorúság, amelyekről már szóltunk, de a családi élet valamelyik eseménye is, mint keresztelés, konfirmáció, esketés, temetés. Itt érvényes az, amit a pojmenika előir. A legtöbbször előjön a templomlátogatás kérdése, rendszerint a lelkipásztor kezdeményezésére. A templomból való elmaradás valós okait a kifogásoktól meg kell különböztetni, s ilyen értelemben kell pásztorilag tanácsolni, hívni a családot az istentiszteletre.

b) Csak röviden foglalkozunk az alkalmi családlátogatással. A szokványos esetektől, mint pl. a beteglátogatás, most eltekintünk, csak két sajátos alkalomról szólunk. A lelkigondozónak sürgősen meg kell jelennie annál a családnál, ahol a szekták behatolásának valamilyen jele mutatkozik. Nem igaz az, hogy a szekták azokat támadják meg, akik a befelé forduló, intenzív keresztyén életre hajlamosak, sőt inkább azokat, akik lazán kötődnek egyházunkhoz, akik erkölcstelen életet élnek, s akiknek életében valamilyen egyéni nyomorúság, rendszerint gyász állt be. A lelkigondozónak különösen három arcvonalon kell ezekre a beszélgetésekre felkészülnie. Először is ismernie kell a támadó szekta tanítását, másodszor kell tudnia, hogy milyen bibliai lókusokkal védekezzék, mintegy lókusharcot folytatva a tiszta keresztyén tanítás megvédése érdekében, harmadszor a betűn túl, fel kell ismernie a Szentírás egyetemes üzenetét, a Lelket, aki megelevenít. A gyászesetekkel kapcsolatos pásztori teendők közé tartozik az, hogy a lelkipásztor a halál után és a temetés előtt megjelenik a halottas háznál, Igét hirdet, és személyes részvétet fejez ki. Ez valamelyik estén történik, amikor virrasztóra gyűl össze a rokonság, szomszédság, s ilyenkor az a tapasztalat, hogy még a legtávolabb állók is abbahagyják az evést, ivást, kártyázást, hogy részt vegyenek a rövid, félórás áhítaton. Bárhogyan is hívnák, a lelkipásztor nem vesz részt a virrasztóban, még csak vacsorát sem fogad el. A rövid áhítat előtt és után a beszélgetések során sokat megtudhatunk az elköltözöttről, amit a temetési beszédben felhasználhatunk. A házavatás, az ezüst és aranylakodalom olyan családi események, amelyekre sokszor meghívják a lelkipásztort. Ilyenkor is mindig pásztori minőségében menjen el és ez főleg azt jelenti, hogy házi istentiszteletet tart, Igét hirdet.

c) Az a jó gyülekezetgondozó lelkipásztor, aki nemcsak saját maga látogatja a családokat, hanem megszervezi és ösztönzi azt, hogy a gyülekezet tagjai egymást látogassák. Itt gondolunk azokra az állandó munkatársakra, presbiterekre elsősorban, akik tisztségüknél fogva is felkeresik a híveket, de arra a családlátogatásra is, amelyet a lelkipásztor irányításával és indításával a rokonok, szomszédok, ismerősök végeznek. Ha nincs is ilyenkor bibliaolvasás, házi istentisztelet, az a tény, hogy egy-egy beteggel, elhagyottal az egyház törődik, erőt adó lehet.

d) A lelkigondozás egyik formájának tekintjük azt is, amikor a hívek magánosan Bibliát olvasnak. Bár a lelkipásztor személyes megjelenését és bibliaolvasását ez nem pótolja, hinnünk kell, hogy amiképpen a lelkipásztori gondozásnak is tulajdonképpeni alanya maga Isten, úgy Isten gondoz akkor is, amikor a gyülekezet tagjai a Szentírást magánosan olvassák. Az istentiszteletek, bibliaórák, személyes beszélgetések alkalmával meg kell tanítani a híveket Bibliát olvasni. Jó, ha bibliaolvasó kalauzt tudunk kezükbe adni, de erre nincs sok lehetőség. Ezért a lelkipásztor mondja el, hogy a Bibliát lehet úgy olvasni, hogy megkeressük az Igét, amelyik napi kérdésünkhöz a legközelebb áll. Ehhez természetesen szükség van a Biblia ismeretére s ezt kevés református embernél tapasztaljuk. De úgy is, hogy részről részre vesszük, vagy pedig addig olvassuk, amíg valamelyik Ige megragad és üzenetként elevenedik meg előttünk. Segítsünk a bibliaolvasó híveknek. Tanácsoljuk, hogy írják fel azokat a nehezen érthető részeket, amelyekre tőlünk várnak választ. A keresztyén élet helyes egyensúlya akkor marad meg, ha a magános bibliaolvasás elvezet a gyülekezeti istentisztelethez, ahonnan az út ismét visszavezet a Bibliához.