Teológián itt egyaránt értjük az Isten Igéjéről szóló tudományt és ennek a tudománynak elsőrendű megbízottját, a Teológiai Intézetet.

4.1. Ahhoz, hogy a teológiának mint tudománynak a feladatát megértsük, Kálvinnak az Institutio előszavában megfogalmazott mondatából kell kiindulnunk. Azt írja, hogy könyvének célja, hogy a vallástudomány jelöltjeit megtanítsa arra, "hogy mit kell keresniük a Szentírásban s annak tartalmát milyen célra kell fordítaniuk". Kálvin tehát művének olvasóit a Szentírás értelmének megtalálására akarja elvezetni azért, hogy ezzel a lelkipásztorok tanítsanak az egyházban. A kettős cél tehát: az Igére és az egyházra nézni. Ennek alapján azt is mondhatnók, hogy a teológia az Ige és az egyház között élő valóság. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a teológia az Ige alatt és az egyház fölött van, sőt azt, hogy teológia és egyház egy szinten és egyformán az Ige meghatározottságában él.
Ez az igei meghatározottság azt jelenti, hogy a teológiának tulajdonképpen egyetlen feladata van: végigkísérni az Ige útját Istentől a gyülekezetig. Ez az egyetlen feladat hármas munkakörben jelentkezik:

a) A teológiának először is meg kell értenie az Igét. A teológusnak nincs szentebb hivatása, mint naponként azért tanulmányozni a Bibliát, hogy egyre mélyebb jelentésében fedezze fel azt, hogy Isten mit akar népével. Minden tudományága ezt a célt szolgálja, de különösen a bibliai tárgyak.

b) A megértett Igét közérthetően és rendszerbe foglalva kell Istentől a gyülekezetig eljuttatni, ezért a teológiának meg kell fogalmaznia ezt az Igét, vigyázva arra az elsőrendű szempontra, hogy a rendszerezésnél és megfogalmazásnál az Igének egyetlen üzenete se vesszen el, hanem teljes egészében kerüljön az igehirdető egyház elé. Ezért van szükség a rendszeres teológiára.

c) Az így megértett és megfogalmazott Ige még elbeszélhet a gyülekezet fölött. Hogy az Ige valóban eltalálja a hallgatókat, szükség van arra, hogy a teológia meg is magyarázza azt. A megmagyarázás történésének az egész teológia területén kell érvényesülnie, de különösképpen a gyakorlati teológia hívatott arra, hogy ezt a szolgálatot elvégezze.
Ha a teológiának ezt a hármas feladatkörét három ideggócnak tekintjük, akkor teológiai gondolkozásunk utolsó 50 éves történetéből megállapítható, hogy főleg ezeken a pontokon jelentkeztek betegségei, az ún. krízis-kérdések.
Először: Biblikus gondolkozásunk azért került krízisbe, mert az egykori klasszikus filológiai érdeklődés világviszonylatban kihaló félben van a technikai műveltség előretörése miatt. Ennek következtében sokszor két végletben mozogtunk. Vagy lemondtunk a héber és görög nyelv elsajátításáról olyan egyházak és gondolkozások mintájára, amelyekben a Bibliának nem is volt akkora jelentősége, mint nálunk, és megelégedtünk egy többé kevésbé jó anyanyelvi fordítással. Ebben az esetben egészen biztosan nem kaptuk meg a Szentírás üzenetét a maga teljességében. Vagy pedig a héber és görög nyelvi tudást önmagáért való filológiai értéknek tüntettük fel, amelynek aztán nem találtuk az alkalmazhatóságát az igehirdetésben.
Másodszor: A teológia, mint tudomány került krízisbe akkor, amikor nem ismerte fel, hogy az emberi művelődésnek olyan életterében szolgál, amely sokoldalúan veti fel a kérdéseket és várja a feleletet éppen a teológiától. Ahhoz, hogy a teológia ezeket a feleleteket megadja, filozófiailag, pedagógiailag, szociológiailag felkészültnek kell lennie. Ha csak azt a közismert tényt vesszük figyelembe, hogy Jézus otthonosan mozgott korának rabbinusi teológiájában, hogy Pál ismerte a sztoikusokat, epikureusokat, hogy János minden valószínűség szerint a gnosztikusok ellen azokkal egyenlő félként vitatkozott, világossá válik, hogy sajátosan bibliai beállítottságú teológiánknak ismernie kell mindazokat a modern tudományokat, amelyekkel érintkezésbe került. A teológiai tudományosság ma ezt is jelenti.
Harmadszor: teológiai gondolkozásunk krízisbe került akkor, amikor kétségessé vált a teológia egyházi mivolta, vagy amikor a teológiai és egyházi gondolkozás megkülönbözött vagy éppen szétvált egymástól. Egy adott helyzetben az egyház úgy látta, hogy a teológia öncélúvá vált és nincs köze a gyakorlati igehirdetéshez, ezért hol megalapozott, hol indokolatlan kritikával viszonyult a teológiához; a teológia viszont úgy vélte, hogy megélhet a gyülekezetek, a lelkipásztorok egyházi spirituális irányítása nélkül is. Minden ilyen egyház-teológia krízisben egy elvi és egy gyakorlati követelményt kell felállítanunk. Az elvi így hangzik: az egyháznak teológiai gondolkozásúvá kell válnia és ezt csak a teológiai intézet biztosíthatja; a teológia csak mint egyházi teológia létezhet és ezt a gyülekezetekkel való minél élőbb kapcsolata szavatolhatja. Gyakorlatilag: a teológiának be kell hatolnia az egyházi élet minden területére, a lelkésztovábbképzés, a lelkészértekezletek, a legációk, az ökumenikus imahét csatornáin, el egészen a zsinatig.

4.2. Bár teológiát lehet művelni az egyházi élet minden területén, mégis a teologizálás legsajátosabb életterülete a Teológiai Intézet. Vizsgáljuk meg Teológiai Intézetünket először röviden történetileg, másodszor a mai feladataira nézve és harmadszor az egyházhoz való viszonyában.

a) A lelkészképzés a középkorban a plébániákon, a szerzetesi iskolákban történt és csupán arra szorítkozott, hogy az ifjakat megtanítsák az egyházi szertartások és énekek szövegeire. Az igazi teológiai képzés a külföldi akadémiákon indul meg, először a humanista egyetemeken (Bécs, Krakkó), majd a református akadémiákon (Wittemberg, Heidelberg). A hazai lelkipásztorképzés az öt akadémiai jellegű kollégiumban kezdődött és tartott a 19. századig. Ezek Erdélyben: Gyulafehérvár-Nagyenyed (a 17. századtól), Kolozsvár (a 17. sz-tól), Marosvásárhely (a 18. sz-tól) és Székelyudvarhely (a 18. sz-tól), valamint Nagyvárad (a 16. sz-tól). Főleg az első négy akadémia szellemi örököse az 1895 ben Kolozsváron megalakult Református Teológiai Fakultás. Az Erdélyi és Királyhágómelléki Református Egyházkerület vezetői 1948-ban egy új egyetemi fokú protestáns teológiai intézet létesítését kezdeményezték, amely mint ilyen meg is kezdte az oktatást 1949 februárjában. Az Intézetnek ezt az utóbbi majdnem négy évtizedét két korszakra lehet osztani. Az elsőben (1949-59), egy sajátos erdélyi vallási párhuzamosság értelmében, az egy Intézet három tagozatban működött: református, evangélikus, unitárius; mindhárom arra törekedett, hogy a lelkészképzést felekezeti érdekei szerint végezze. Mégis, történt ebben a korszakban egy olyan egymáshoz való hasonulás, amely minden felekezetnek a kárára volt. Ennek tulajdonítható, hogy sok, addig szükségesnek vélt tárgy végleg kihullott a tantervből vagy eljelentéktelenedett. A második korszakra (1959-től 1990-ig) szervezetileg jellemző, hogy az Intézet az egységes jelzőt kapta és hogy vezetése átkerült egy olyan Intézet Tanács (Szenátus) kezébe, amelynek tagjai a professzorok és a fenntartó egyházak főgondnokai, munkavitelére pedig az, hogy ebben a korszakban épül ki az Intézetnek mindenfelé elágazó ökumenikus kapcsolata. Gondolunk itt a hazai interkonfesszionális konferenciákra és az ökumenikus világszervezetekkel való párbeszéd felvételére. Jelentős ténynek tartjuk, hogy az Intézet professzorai megalkotják, a fenntartó egyházak vezetői elfogadják az Intézet új szabályzatát (1985-86-tól), amelynek egy előrelépést jelentő pontja az oktatásnak az öt évre való kiterjesztése. 1990-től új szabályzat készül, amely szerint visszaalakulnak az Intézeten belül az egyes fakultások.

b) A mindenkori teológiának, így a mainak is, a lelkipásztorképzésben kettős feladata van: tanító és nevelői.
A tanítói feladat tulajdonképpen képzés, mégpedig három területen:
Először: Az Intézetben, az öt tanulmányi év alatt a teológiai hallgatók kiképzést nyernek a lelkipásztori szolgálatra, főleg az előadási órák és szemináriumok keretében, az akadémiai istentiszteletek által és a legációs szolgálatok alkalmával. A kiképzés leghatékonyabb tárgyi eszköze az Intézet mintegy 55-60.000 kötetből álló könyvtára, amely nélkül a lelkészképzés elképzelhetetlen.
Másodszor: Maguk a szolgálatra kiinduló segédlelkészek vallják, hogy a teológus nevet soha le nem teszik. A teológus mivolt megtartásához az Intézetnek hozzá kell járulnia a lelkipásztorok továbbképzésével. Ezt szolgálja az 1979-től beindult kéthetes általános továbbképző tanfolyam, majd 1996-tól a segédlelkészi tanfolyam; továbbá, hogy a két egyházkerület gyülekezeteiben és lelkészértekezletein a professzorok előadásokat tartanak és Igét hirdetnek.
Harmadszor: Az Intézet professzorai tudatában vannak annak, hogy az előző két feladatnak csak úgy tehetnek eleget, ha saját magukat is állandóan képzik. Az önképzést hatékonyan előmozdítja az a tény, hogy a professzoroknak lehetőségük van külföldi konferenciákon részt venni.
A nevelői feladat tulajdonképpen párhuzamos és összefonódik a tanítóival. A tanításnak előbb felsorolt eszközei és alkalmai egyúttal nevelői eszközök arra nézve, hogy a teológiai hallgatók hittel válaszoljanak Istennek Jézus Krisztusban történő elhívására. Ez azt jelenti, hogy az Intézet Jézus Krisztus által meghatározott lelkipásztorokat akar nevelni, s mert ő Úr és Szolga volt, ezért a lelkipásztoroknak is e kettős krisztusi minőségben kell élniük és Igét hirdetniük. Jézus Krisztus Úr a Teológia olyan lelkipásztorokat akar neveli, akik tudatában vannak annak, hogy ezt az Urat hordozzák és érvényesítik az igehirdetésükben és személyes életvitelükben. Nem szabad tehát összetéveszteniük a szolgálat lelkületét a szolgalelkűséggel; mindenütt azzal a méltósággal és biztonsággal kell megjelenniük és prédikálniuk, hogy ők az Úr Krisztus hordozói és megbízottjai. Jézus Krisztus Szolga a teológiai nevelés a diakóniai lelkületre, alázatosságra, szelídségre, önfeláldozásra és engedelmességre néz. Ez tudatformálást jelent, lelkiség kialakítását, s ebben az Intézet mindig is érezte félegességét, félrefogásait; az volt a reménysége, hogy a nevelés alanya a Lélek, aki az Intézetben történő nevelést munkálja, s aki továbbneveli a lelkipásztori szolgálat által azokat, akiket az Intézet neveletlenül vagy félig-nevelten kibocsát.

c) Vizsgáljuk meg végül az egyház és a Teológiai Intézet kapcsolatát úgy, ahogyan sajátos együttélésben és hagyományok szerint ez a két valóság egymás mellett létezik és szolgál. Legszívesebben azt mondanók, hogy az egyház és Teológia nem két különálló ténye életünknek. Ez így is van, de csak egy vonatkozásban: mindkettő közvetlenül és teljes mértékben a Kijelentés uralma alatt és meghatározottságában áll. Ilyen értelemben egyik sem fóruma a másiknak. A nyugati (teológiai) egyetemek függetlenek az egyháztól, a keletiek teljesen be vannak építve a püspöki szervezetű egyházba. Ezzel szemben nálunk az Intézet által megalkotott és az egyházi hatóság által jóváhagyott intézeti szabályzatok pontosan körülhatárolják azt, hogy miben áll az Intézet belső szabadsága és miben mutatkozik meg az egyházi irányítás. Másfelől a református egyház kánonja amelyik, sajnos, nem foglalkozik külön fejezetben a Teológiai Intézettel mindegyik részben utal a lelkészképzésre (bevezetés, az egyházközségekről, egyházmegyékről, egyházkerületekről, zsinatról, a lelkészek képesítéséről).
Abból a tényből kiindulva, hogy az Egyház és a Teológia két külön valóság, de szervesen egybetartozik, Tavaszy Sándor Dogmatikájában a következő klasszikus megállapítást tartjuk irányadónak: A teológia nem lehetséges az egyházon kívül, az egyház nem lehet a teológia nélkül. Imre Lajos az egyház és a teológia kapcsolatát a követel tartozik összefüggésben látja. Szerinte az egyház azt követeli (értsd: várja) a teológiától, hogy küzdjön az Ige értelméért és megtartásáért, s hogy az Igét érvényesítse már a teológusok életében. Az egyház tartozik azzal a teológiának, hogy számára valós életteret nyújtson, hogy a változó élet valóságára felhívja figyelmét, hogy ne engedje a teológiát sohasem nyugvópontra jutni. Ha az egyház nem követeli az igeiséget a teológiától, akkor veszélyben van egyházi léte; ha az egyház nem nyújtja a teológiának a megélhetés valós életterületét, akkor veszélybe kerül a teológia léte.