DEKAPOLISZ FELÉ
(Mt 15.29–30; Mk 7.31)

Nem tudjuk pontosan mennyi időt töltött Jézus Tirus és Szidón vidékén, az azonban bizonyos, hogy onnan Dekapolisz felé indult. Dekapolisz szó szerint 10 várost jelent: 10 görög város szövetsége volt Genezáret-tótól délkeletre. A szíriai helytartó kormányozta, de mivel nagyon távol lakott, Dekapoliszban szabadabban éltek az emberek, mint például Galileában. Dekapolisz lakosai nem zsidók, vagy arabok, hanem görögök voltak, sok istent imádó pogányok, mint a többi görögök abban az időben.

Ezek az emberek nagy számban keresték fel Jézust, odavitték hozzá betegeiket. Ő pedig készséggel segített rajtuk, meggyógyította őket, aminek az lett az eredménye, hogy a pogányok dicsőítették Izrael Istenét. Elismerték ahol az ő saját isteneik tehetetlenek, ott Izrael Istene tud segíteni.

A SÜKETNÉMA MEGGYÓGYÍTÁSA
(Mk 7.32-37)

A sok csoda közül, amit Jézus Dekapoliszban tett, mindössze kettő olvasható részletes leírásban az evangéliumokban.

Az egyik egy süketnéma meggyógyítása. Egy alkalommal beteget vittek Jézushoz, a beteg süket volt és alig tudott beszélni. Betegség következtében veszítettel el a hallását, aminek viszont további súlyos következménye az lett, hogy beszélni sem tanult meg rendesen.

Ez az ember nem maga ment Jézushoz, hanem mások, rokonai vagy barátai vezették, ők kérték Jézust, hogy tegye rá a kezét, gyógyítsa meg.

Jézus kész volt megadni a kért segítséget, de nem azon módon, ahogy a rokonok vagy barátok kívánták. Egyedül akart lenni a beteg emberrel. Elvezette azért messze a sokaságtól, és csak azután fogott hozzá a gyógyításhoz. Megérintette az ember fülét és nyelvét. Az ember lélegzetvisszafojtva figyelte Jézus mozdulatait, mert tudta, hogy rendkívüli dolgot művel vele. Lehet, hogy arra gondolt, hogy ennek a csodatevő gyógyításnak varázsereje van és a mozdulatain keresztül áradnak őbelé a csodatevő erők.

Amikor azonban Jézus megérintette a beteg fülét és nyelvét, a beteg még nem gyógyult meg, tehát nem a mozdulatokban volt az erő.  Jézus az égre emelte a tekintetét és fohászkodott, világosan jelezve azt, hogy a gyógyító erő onnan felülről, Istentől jön. Majd lassan és nyugodtan így szólt Jézus: Nyílj meg! EFFATA! Abban a pillanatban megnyílt a süketnéma füle és nyelve is, úgyhogy tökéletesen hallott és beszélt.

Tanulságok:

1.    Vannak emberek, akik sohasem mennek maguktól Jézushoz: vinni kell őket. Az ilyen emberek meggyógyítása esetében használt Jézus külső eszközöket, mozdulatokat, sarat stb. Ezek azt a célt szolgálták, hogy próbára tegyék azokat az embereket, vajon a hitnek legalább egy szikrája megvan-e bennük: megengedik-e, hogy Jézus hozzájuk nyúljon, foglalkozzék velük?

2.    Akinek van füle a hallásra, azt igével gyógyítja Jézus. Aki hisz, annak Jézus szava is elég.

3.    A segítség módját mindig bízzuk Istenre. Ha kérjük a segítségét, ne írjuk elő, hogy mit és hogyan tegyen.

4.    Jézus mindig egyszerre gondol az ember testére és lelkére. Nem választja külön a kettőt, hanem együtt látja, és együtt gondozza az emberben. Mivel pogány volt az, akit gyógyítani akart s az varázslónak vélte őt, varázserőt tulajdonított neki, gondoskodott róla, hogy ne csak a teste kapja meg tőle a szükséges segítséget, hanem lelke is a gyógyító erőt, ami felülről Istentől jön.

Kérdések:

1.    Minden csoda egyedi, épp annak az embernek szóló, akivel történik. Így szabad rácsodálkoznunk a részletekre. Van, aki maga megy, van, akit vinni kell. Van-e olyan ember, akinek mi vagyunk „vivői”?

2.    Egyszer azt mondta valaki: „A menny kapuját nem lehet egyedül átlépni, mindenkinek vinnie kell egy másik embert!” – igaz-e ez a mondat ránk?

3.    Jézus megérinti ezt az embert, de csak szava után gyógyul meg. A „módszer” lehet különböző, a lényeg egy. Vajon igazuk van-e azoknak, akik nem viszik orvoshoz gyermeküket, hanem imádkoznak érte? Gondolkodjunk, beszélgessünk erről, ne hirtelen ítéljünk!

4.    Vajon mennyire befolyásolja az adott ember hite a gyógyítás módját?

A 4000 EMBER JÓLLAKATÁSA
(Mt 15.,32-39; Mk 8,1-9)

A második csoda, amit Jézus Dekapoliszban tett, a 4000 ember jóllakatása volt. Ez a csoda nagyon hasonlít az 5000 ember megvendégelésének történetéhez, de még mielőtt arra gyanakodnánk, hogy esetleg ugyanannak az esetnek két leírásáról van szó, figyelembe kell vennünk néhány lényeges eltérést a két csoda története között.

Nagy sokaság gyülekezett Jézus körül, valamennyien Dekapolisz lakosai, tehát pogányok. Most már szemmelláthatóan barátságosak voltak Jézushoz, nem úgy, mint félévvel előbb, amikor arra kérték, hogy távozzék a vidékükről (Mk5,17). Elképzelhető, hogy az akkor meggyógyított ördöngős alapos lelki munkát végzett a Jézusról tartott beszédeivel, annyira, hogy az emberek lelkesedéssel és rajongással vették körül a köztük megjelent és csodálatosan gyógyító Jézust.

Egy alkalommal óriási tömeg időzött Jézus körül. Mintha soha sem akartak volna elszakadni tőle, úgy ragaszkodtak hozzá. Így került sor a vele való együttlét harmadik napján arra, hogy enni kellett adni nekik, mert már semmiféle ennivalójuk sem volt. Jézus attól tartott, hogy ha evés nélkül útnak bocsájtja őket, akkor közülük sokan összeesnek az éhségtől az úton. Magához hívatta a tanítványait és megbeszélte velük, mit kellene tenniük?

A tanítványoknak, mintha teljesen elfelejtették volna az 5000 ember megvendégelésének az esetét, eszükbe sem jutott, hogy hasonló csoda véghezvitelére kérjék Jézust, hanem ismét elfogta őket a kételkedés, vajon egyáltalán lehetséges-e ennyi embernek elegendő kenyeret előteremteni ilyen elhagyott helyen? Vagy talán azt gondolták, hogy amit megtett Jézus Izrael földjén, azt nem teszi meg a pogányok között?

A tanítványok minden esetre tehetetlenül és tanácstalanul álltak az adott helyzetben, mint annak idején is.

Jézus megkérdezte tőlük, hogy mennyi a kenyérkészlet, közölték vele, hogy 7 db. Akkor megparancsolta, hogy ültessék le az embereket. Az 5000 ember esetében tavasz volt, a zsenge fű már nagyra nőtt, úgyhogy a fűben helyezkedhettek el, most csak a földre ülhettek, amelyen rég elszáradt már a nyári hőségtől leperzselt növényzet.

Jézus kezébe vette a kenyeret, hálát adott Istennek, azután elkezdte törni a kenyereket és a tanítványok révén eljuttatta az emberekhez. Azután néhány halat is kezébe vett, újra imádkozott és ugyan csak a tanítványok közbeiktatásával osztotta szét az emberek között. Itt is különbség van tehát a két csoda leírása között. Ezzel azt akarta a pogány emberek előtt nyilvánvalóan láthatóvá tenni, hogy mind a kenyerek, mind a halak megsokasítása egyaránt Isten csodatétele: Isten először a kenyereket, azután a halakat sokasítja meg.

Az emberek ettek, jóllaktak, összeszedték a maradékokat, ami hét kosarat töltött meg. Ezek a kosarak azonban nem voltak azonosak az 5000 ember megvendégelése maradékának összeszedésére használtakkal, ugyanis akkor kézi kosarakat használtak, Dekapoliszban viszont nagy halas kosarakat, amelyeket vállon, rudakon vittek. Ezután Jézus elbocsátotta a sokaságot, ő maga pedig hajóba szállt és áthajózott a tó túlsó, nyugati partjára, Dalmanutába, Magdala vidékére (Mt 15,39).

Tanulságok:

1.    Semmi sem könnyebb, mint elfelejtkezni valamiről. Leggyakrabban Isten csodatetteiről feledkezünk el. A bajainkra, szenvedéseinkre, szorult helyzeteinkre egy életen át emlékezünk, a betegség, a nagy fájdalmak emléke egy életen át kísér, de a csodák, amelyekkel Isten esetről esetre kimentett, megszabadított, megtartott, feledésbe mennek. Mindig új csoda kell, hogy Istent Mindenhatónak higgyük és valljuk.

2.    Isten a csodatevő hatalmát nem csak a szentek között, hanem a pogányok földjén is megmutatja. Nem csak a galileai zsidókkal, hanem a dekapoliszi görögökkel is megtette ugyanazt a csodát. Isten nem csak a választottakkal törődik, hanem azokra is kiterjeszti megváltó szeretetét, akik látszólag, vagy a mi mértékünk szerint nem tartoznak az ő népéhez. Az, hogy pogány emberek, pogány népek az élet, a tudományok, a munka különböző területein nagyszerű alkotásokra képesek, az onnan van, hogy Isten a csodatevő erejét nekik is kölcsönzi, Szent Lelkével közöttük is jelen van és hozzá nem tétlenül van jelen.

3.    Istennek sokkal több csodája megy végbe egy-egy emberéletben, mint amennyit észreveszünk és számon tartunk. A 4000 ember jóllakatása során nem egy, hanem két csoda is történt. Jézus mindkettő előtt ugyan úgy imádkozott Isten csodatevő hatalmáért, de olyan hittel, hogy az szinte nem is kérő, hanem előre hálaadó imádság volt. Bennünk is van-e ekkora hit? Bízunk-e annyira Istenben, hogy hálát adunk, mielőtt még bármit is tapasztaltunk volna?

4. Jézus mellett az anyagi gondok nem okozhatnak kétségbeesést és aggodalmaskodást. Neki mindenre van hatalma, sőt gondja, még mielőtt feltárnánk előtte a gondjainkat.

Kérdések:

1.    Milyen különbségeket találunk a két megvendégelés-történet között? Mi a különbségek mondanivalója?

2.    Lehetséges-e egy csodát „elfelejteni”? Istennek minden alkalommal a hit kezdeteiről kell velünk beszélnie? Miért van ez így?

3.    Érdekes megfigyelni a számok jelentőségét. A 12 általában a „választottság” száma (törzsek, tanítványok, 12 tele kosár stb.), míg a pogányokra, az emberiség egészére vonatkozó szám a 7 (teremtés, 7 diakónus, 7 tele kosár stb.). Miért érdemes erre figyelni?

4.    Lehetséges-e előre hálát adni valamiért? Honnan lehet olyan biztos valaki kérésének meghallgatásában, hogy már előtte köszönetet mond? Történt-e már velünk ilyen?

5.    Miért csak két evangéliumban szerepel ez a történet? Vajon Lukács, aki kifejezetten a pogányoknak írta evangéliumát, miért nem említi?

MENNYEI JEL
(Mt16,1–4; Mk 8,11–12)

Magdala Galileában van. Jézus tehát újra galileai földön tartózkodott, ahol minden oldalról veszély fenyegette. Nem sokkal megérkezése után már a nyomára bukkantak a farizeusok és felkeresték: még nem volt a kezükben elég bizonyíték, azért újabb vitát provokáltak és főleg azt követelték Jézustól, hogy mutasson nekik mennyei jelt. Korábban már bebizonyította nekik, hogy nem emberi erővel, hanem isteni erővel cselekszi a csodákat, de akkor a farizeusok azt mondták, hogy Jézus az ördögök fejedelmének segítségével, Belzebub révén gyakorol hatalmat a démonok felett. Most azonban újra alkalmat akartak adni neki, hogy bizonyítsa be égi kapcsolatát, mutasson olyan jelt, amilyent a földön senki nem képes, még az ördögök sem. Ha Mózes annak idején tudott mannát varázsolni az égből, csináljon Jézus is valami hasonlót, vagy még különb csodát: szólaltasson meg égi hangot vagy adjon égi jelt és akkor majd elhiszik neki, hogy az égből jött.

Jézus nagyot sóhajtott, amikor végighallgatta a farizeusok ajánlatát. Mérhetetlenül fájt neki a farizeusok hitetlensége. Tudta, hogy akármi féle jelt mutatna is nekik, akkor sem hinnének neki. Nem jel kell nekik, nem hitre vágynak, hanem bizonyítékot akarnak, hogy vádolhassák őt, ha egyébért nem, hát akkor annak a bizonyítására, hogy Jézus is csak olyan közönséges ember, mint a többiek, ő sem képes mennyei jelt mutatni.

Jézus így szólt hozzájuk: „Este azt mondjátok: szép idő lesz, mert piros az ég alja; reggel pedig: ma csúnya idő lesz, mert az ég borús. Az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, de az idők jeleit nem tudjátok megítélni?”

Az égre felnézve a farizeusok valóban meg tudták mondani, hogy lesz-e eső, vagy nem lesz, hogy felhőtlen, vagy felhős volt az égbolt, de azt képtelenek voltak megérteni, hogy eljött Isten országának az ideje, pedig hány jel mutatott arra, hogy elközelgett, közel jött a mennyek országa! Keresztelő János fellépése, szereplése, beszédei, mind beszédes jele volt annak, hogy az ótestamentumi ígéretek beteljesítése küszöbön állt. Egy másik jel a nép rendkívül elesett állapota: Izrael népe politikai és vallási szempontból egyaránt a legsötétebb mélységben élt. Mindezek mellet Jézus csodáinak a sorozata, Jézus egész életműve világos jel volt arra nézve, hogy az idő elérkezett: Isten országa itt van a földön!

Végül azt mondta: Ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván: nem kap más jelt, mint a Jónás jelét. A paráznaság ebben a megállapításban lelki értelemben azt jelentette, hogy Izrael népe olyan lett, mint egy hűtlen asszony, aki nem törődik a férjével: Izrael elfordult Istentől, nem törődött a szövetség lényegével,idegen istenek után fut, akárcsak egy parázna asszony más férfiak után. A külső látszat mögött a paráznaság, a gonoszság, a hűtlenség volt a valóság.

Tanulságok:

1. Jézus a Jónás jele. Ahogy Jónás annakidején égi jel volt a niniveiek számára, ugyan úgy jel Jézus is: Jónáshoz hasonlóan három napig volt a halálban, majd ismét visszatért az életbe. Isten Jónást tanúul küldte Ninivébe és a niniveiek hittek Jónásnak. A farizeusok ellenben és az egész Izrael nem hitt Jézusnak. Nekünk Jézus minden csodánál nagyobb égi csoda: a Jel!

2. Nem a vitatkozások építik az egyházat, hanem a szeretetből végzett szolgálatok. Jézus soha sem ajánlotta fegyverül a vitatkozást, sőt az apostolokat is arra tanította, hogy kerüljék a haszontalan vitatkozást. Nincs nagyobb hiba, mint eleve elfogult és a meggyőzetésre egyáltalán nem hajlamos emberrel vitába szállni. Más az, ha valakiből árad az igazság megismerésének a vágya és azért tárja fel az álláspontját, mert érdekli a más meggyőződése.

A KOVÁSZ
(Mt 16,5–12; Mk 8,13–21)

A magdalai találkozás és vita kétségtelenné tette Jézus előtt, hogy Galileában mindenütt üldözés vár rá. Nem akart terméketlen vitákba elegyedni, hajóra szállt tehát és elhagyta a galileai partokat. A hajóban beszélgetett a tanítványokkal és óvta őket a farizeusok és a szadduceusok kovászától és Heródes kovászától. A tanítványok, akik történetesen elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, mindössze egy kenyér volt náluk, arra gondoltak először, hogy Jézus őket a hanyagságuk miatt dorgálja s csak azért beszél a kovászról, mert kenyér nélkül nem lehet élni s ők éppen a kenyérről feledkeztek el. Mennyire nem ismerték a tanítványok a Mestert!

Még most sem értették, hogy Jézus mellett nem okoz megoldatlan problémát, ha nincs elegendő élelmiszerük.

Jézus egészen másra gondolt: a farizeusok értelmetlen, makacs gyűlöletére, és arra a hatásra, ami a farizeusok gyűlöletéből a népre áradt: ez volt a kovász, ami később az egész népet Jézus ellen hangolhatta. Ettől féltette a tanítványait is.

A farizeusok kovásza: az önteltség, a magabiztosság, mások lenézése, az, hogy tudni sem akartak Jézus munkájáról.

A szadduceusok kovásza: a külsőség, a tekintély- és pénzvágy, Isten szolgálatának az elhagyása.

Heródes kovásza: az érzékiség, paráznaság, gyávaság és öldöklési vágy.

Ez a három hatalom tört élete ellen. Ez a három kovász működik a világban: a külső kegyesség, mögötte semmi igazi hit, a világ szeretete, Isten szeretete és szolgálata nélkül és a testi szenvedélyek. Ez a három kovász képes az embereket kárhozatra vinni.

Kérdések:

1.    Előfordult-e már velünk, hogy „előre védekeztünk”, még mielőtt a másik támadott volna? Miért tesz ilyet egy ember?

2.    Miért vágyik az ember jelekre? Valóban megerősíti hitünket, ha látunk is valamit? Nem éppen azon gondolkodunk, hogy miért nem lehet igaz?

3.    Miért feltételezzük, hogy saját gondolataink átfogják az igazságot? Mennyire kicsinyek vagyunk az egészhez képest! Honnan vesszük a bátorságot, hogy megkérdőjelezzük Isten cselekedeteit?

4.    Mi a különbség egy szemfényvesztő és egy valódi csodatevő között?

5.    Nem a vitatkozások, hanem a szolgálat erősíti egyházunkat. Nem feltétlenül annak lesz igaza, aki egy-egy helyzet győztese lesz. Miért provokáltak vitát a farizeusok?

6.  Mi az a „farizeusok kovásza”, „szadduceusok kovásza”, „Heródes kovásza”?

7.    Előfordul, hogy Jézus pozitív értelemben beszél a kovászról, máskor éppen ellenkezőleg. Keressünk bibliai történeteket mindkettőre, hogy jobban érthessük példáját!

8.    Mit jelentett valójában a megvendégelés története, mi az, amit nem értettek a tanítványok?

BETSAIDA
(Mk 8,22–26)

A hajó észak-keleti irányban szelte át a Genezáreti tavat és Betsaida Juliasnál kötöttek ki, ahol az 5000 ember megvendégelésének a csodája történt. Itt mindjárt meggyógyított egy vakot, de lelkére kötötte, hogy senkinek ne mondja el, mit tett vele Jézus, egyelőre ne is menjen haza a falujába.

Tanulság:

1.    Az igazi hit nem látásból, hanem hallásból keletkezik, s nem a jelektől, hanem az ige hatására erősödik. Nekünk nem jel kell az égből, hanem ige: arra van szükségünk, hogy Isten beszédét halljuk, megértsük és megcselekedjük. A hitetlennek az égi jel sem használ. A kételkedő mindenben kételkedhet. A vak semmit sem lát.