A VÁLÓLEVÉLRŐL
(Mt 19,3–12; MK 10,2–12)

Jézus tanítványaival együtt úton volt Jeruzsálem felé. Ez volt az utolsó útja a nagy testi szenvedések előtt. Galileából nagy sokaság lepte már el az utat a főváros irányában. Mind az ünnepre készülődve mentek. Minden zarándok tele volt azzal a reménységgel, hogy Jézus majd most, ezen a Húsvéton, mint az igazi Messiás, teljes isteni dicsőségében és isteni hatalmában végre előáll. Akik Galileában végül is elfordultak Tőle, most az utolsó alkalomban bíztak: amit eddig nem akart megtenni Jézus, majd most megteszi, királyi igénnyel lép fel. Ha ezt megteszi, nyomban megbocsátják Neki azt, hogy eddig erre nem volt hajlandó, csak végre megvalósuljanak az évszázados álmok és véget érjen Izrael megaláztatása! Senki sem tudott semmi biztosat, de mindenkinek szárnyakat adott a reménység. Jézus hallgatott.

Farizeusok is meneteltek a sokaság soraiban. Az útba eső falvakból újabb zarándok csoportok csatlakoztak hozzájuk, köztük újabb farizeusok is. Egyikük egyszer csak odalépett Jézushoz és minden bevezetés nélkül neki szegezte a következő kérdést: „Szabad-e elválnia egy férfinak a feleségétől egy vagy más okból?” Természetesen azért kérdezte Tőle, hogy ezzel próbára tegye, és ha lehet vádolhassák, feljelenthessék.

A kérdés abban az időben napirenden volt, mindenkit érdekelt. A vitákban mindig az 5Móz 24,1-ből indultak ki: „Ha valaki asszonyt vesz magához és feleségévé teszi azt, és ha azután nem találja azt kedvére valónak, mivel valami illetlenséget talál benne, ír neki váló levelet és elküldi őt a házától…” Ezekről a szavakról Sammai írástudó iskolája azt tanította, hogy ilyen elbocsátó váló levelet csakis abban az esetben szabad kiállítani, ha az asszony vétett a házassági hűség ellen. Az „illetlenség” tehát házasságtörést jelentett. Hillél iskolája ezzel szemben azt tanította, hogy sokkal kisebb okok is elégséges alapot szolgáltattak a férjnek, hogy elbocsáthassa a feleségét, ha pl. odasütötte a húst, ha a férj megunta stb. Mivel maguk a farizeusi iskolák sem voltak egységesek a magyarázatban, kíváncsiak voltak, mint mond Jézus. Ő vajon melyik farizeusi iskolával azonosítja magát? Ha bármelyik felfogás mellé odaáll, abban a pillanatban már belekerül egy megoldatlan vitába. De még ennél is több rejtőzött a kérdés mögött. Abban az időben nagyon szabadon házasodtak és váltak. Volt rá eset, hogy egy-egy házasság csak néhány hétig vagy napig tartott s a férjek felelőtlenül bántak feleségükkel. Ha Jézus szigorú álláspontot foglal el a váláskérdésben, akkor keményszívűséggel, túlságos szigorúsággal lehet vádolni, akit nagyon nehéz megérteni és követni. Ha pedig engedékenynek mutatkozik, akkor amiatt lehet majd lejáratni a nép előtt.

Jézus ezúttal is túljárt a farizeusok szén. Mélyebbre ment a kérdés megítélésében. Azzal kezdte, hogy Isten a férfiút és az asszonyt egyetlen élő egységbe kötötte, amikor őket egymásnak adta. Testileg és lelkileg egymáshoz tartozik tehát a férj és a feleség. Minden házasság olyan egyesülés, olyan egység, amelyet Isten szerkesztett össze, s amelynek a gyermek csak bizonyítéka. A válás az Isten által szerkesztett egységnek mesterséges széttörése.

A farizeusok természetesen elégedetlenek voltak ezzel a válasszal. Ők azt kérdezték, hogy miért parancsolta meg Mózes azt, hogy a férj írjon elbocsátó levelet és az adja oda az elbocsátott feleségnek?

Jézus válaszában megfoghatóan érzékeltette, hogy „illetlenség” alatt nem paráznaságot kell érteni. Ha ugyanis egy asszonyra házasságtörést bizonyíthattak, akkor Mózes idejében nem válólevéllel kellett elbocsátani, hanem kivégezték a férfivel együtt. Az idézett bibliai helyen tehát egyébről van szó. Ott arról van szó, hogy Mózes nem megparancsolta, hanem megengedte, hogy a férjek elbocsátó levéllel elbocsáthassák feleségüket. Nem azért engedte meg, mert helyesnek tartotta, hanem azért, mert Izrael fiai bűnösek voltak, és a házaséletük sem volt mentes a bűnöktől. Kikötötte tehát, hogy ha már egyszer olyan kegyetlen tud lenni egy férj, hogy eltaszítja magától a feleségét, akkor legalább annyit köteles megtenni, hogy elbocsátó levelet írjon neki. Ez az asszonyok védelmében történt. Ezzel igazolhatta az asszony, hogy nem hűtlenül hagyta ott urát, nem szökött meg tőle, és főleg, hogy nem követett el házasságtörést, ami főbenjáró véteknek számított.

A farizeusok tehát ne hivatkozzanak az 5Móz 24,1-re, mert az nem kötelező érvényű parancs, hanem engedély. Isten akaratához kell visszamenniük, amelyet a teremtésben jelentett ki. Isten akarata pedig az, hogy férj és feleség egy legyen. Ekkor így fejezte be Jézus a tanítását: „Aki egyéb ok, mint a paráznaság miatt elbocsátja a feleségét és másikat vesz el, az követ el házasságtörést, és aki elvesz egy elbocsátott asszonyt, az is házasságtörő.” Mert mindez Isten rendelésének a széttörésével jár.

Ezek a szavak a tanítványokat is szíven találták. A házasság kérdése mindenki számára égető és rendezetlen kérdés volt. Meg is kérdezték: „Ha ez így van, okos dolog-e akkor egyáltalán házasságot kötni?” Úgy képzelték, hogy aki nem lép házasságra, az elkerüli a házassággal járó buktatókat, holott a házasságon kívüli élet sokkal több buktatót rejt. Jézus eligazította őket. Rámutatott arra, hogy ők kizárólag abból a szempontból nézik az egész kérdést, hogy mi a nehéz Isten rendelésében, holott elsősorban nem arról van szó. A házasságban nem súlyos terhet kell látni, hanem Isten nagyszerű szándékát. Akik Isten országához tartoznak, azok könnyen megértik, mi is Isten szándéka a házassággal. Vannak azonban olyan emberek is, akiket Isten nem házasságra rendelt, nem is alkalmasak rá. Az olyanoknak csakis az a jó, ha kívül maradnak a házasságon és úgy élnek Istennek tetsző életet. Jó példa rá Pál apostol élete. De csakis azok maradnak házasság nélkül, akik megkapták Istentől az önmegtartóztatás kegyelmi ajándékát.

JÉZUS MEGÁLDJA A GYERMEKEKET
(Mt 19,13-15; Mk 10,13-16; Lk 18,15-17)

A nehéz beszélgetést valósággal feloldotta egy kedves jelenet, amelyik egyszeriben megmutatta a házasság napfényes oldalát s érzékeltette a családi élet szépségeit. Anyák mentek oda Jézushoz azzal a kéréssel, hogy áldja meg a gyermekeiket. Mind hittek abban, hogy Jézusból áldásos erők áradnak. A tanítványok, minden bizonnyal még az előző súlyos elmélkedés hatása alatt, megpróbálták eltávolítani az anyákat, ne zavarják ilyen jelentéktelen dologgal Jézust, akinek a munkája sokkal komolyabb, minthogy gyermekekkel bíbelődjék. Jézus azonban rossz néven vette a tanítványok eljárását, megdorgálta őket s azt mondta: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne akadályozzátok meg őket ebben, mert Isten országa az olyanoké, mint ők.” Azután a gyermekekhez fordult és megáldotta őket. Isten bölcs rendelése volt, hogy erre a feszült vita után került sor.

Tanulságok:

1.    A házasság Isten gondolata. Nem lehet Nélküle gondolkozni róla és cselekedni benne. Amint két szabad ember szabad ügyének tekintjük, nyomban problematikussá válik és válságba kerül.

2.    A házasság a legnagyobb lehetőség arra, hogy két ember között teljes egység valósuljon meg. A rokonságnak semmiféle foka, változata, se a barátság nem teremthet olyan teljes közösséget ember és ember között, amely két egymást szerető, egymást jóban-rosszban gyámolító, hűséges hitves között egy egész életen át tarthat.

3.    A házasság Isten szerint is felbontható, de nem olyan okok miatt, amelyeket egyik vagy másik házastárs felbontó oknak minősít, hanem kizárólag olyan ok miatt, amelyet Isten jelölt meg, s ez a házasságtörés. A házasságtörés sem azt jelenti, hogy amiatt a házasságot feltétlenül fel kell bontani, hanem csupán szabaddá teszi a férjet a hűtlen feleség elbocsátására, illetve a feleséget a házasság felbontására. De még ilyen esetben is van, lehet helye a megbánásnak és a megbocsátásnak. Egészen másként minősül egy egyszeri eset, amelyet megbánás követ, mint egy tartós kapcsolat, amelyet a bűnös fél nem is óhajt megbánni és felszámolni.

4.    A házasság akkor is Isten rendelése, ha nem születnek benne gyermekek. Mindenesetre a házasság Isten olyan rendelése, amelynek keretében tette lehetővé azt, hogy az emberiség szaporodjék, sokasodjék, és betöltse a földet. De gyermektelen házasságot sem szabad felbontani a gyermekáldás elmaradása miatt. A házasság céljára elsőrenden két ember testi és lelki egysége.

A GAZDAG IFJÚ
(Mt 19,16-30; Mk 10,17-31; Lk 18,18-30)

Jeruzsálem felé haladtában egy fiatalember állt Jézus elé az úton. Az öltözéke és a fellépése egyaránt jómódú emberre vallott, Izrael legmagasabb társadalmi köréhez tartozott. Mint kiderült, nagyon fiatalon a helybéli zsinagóga feje lett. Az életkora 30–40 év között lehetett. Jézushoz egész közel érve egyszerre letérdelt előtte és ebben a rendkívül alázatos helyzetben intézte hozzá a kérdését: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”

Ez a kérdés ebben a helyzetben szokatlan volt. Előfordult már nem egyszer hogy előkelő zsidók megszólították Jézust, de mindig magabiztosan, kevélyen, egyenes tartással álltak eléje, nem beszélve arról, hogy rendszerint beugrató kérdésekkel igyekeztek olyan választ kapni Jézustól, ami miatt fel lehetett volna jelenteni. Ez a gazdag és előkelő férfi viszont a legalázatosabb tiszteletet tanúsította, s így fordult hozzá a kérdésével. A nyílt utcán nevezte meg Jézust jó Mesternek. A rabbik, a tanítómesterek mindig Mózest emlegették így: jó Mester, mert nekik köszönhették a Törvényt, a legnagyobb jót. S most ez az ifjú Jézust egy sorba állítja Mózessel.

Jézus válasza váratlanul hatott: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, egyedül csak Isten!” Jézusnak ez a kijelentése egyébként már sokakat elgondolkoztatott: vajon azt ismerte el ezzel a Megváltó, hogy ő maga sem mentes a bűnöktől? Mire értette, azt hogy ő nem jó? Nézzük csak! A gazdag ifjú azt mondta: „Jó Mester…” Jézus ezt mondja erre: „Gondold csak meg, ne felejtsd el, hogy egyedül Istent lehet tökéletesnek nevezni. Ha tehát engem jónak mondasz, akkor talán azt ismered el, hogy én Istentől jöttem, Isten vagyok? Udvariasságból mondtad, vagy tudod, hogy mit mondtál ezzel? Mert ha Te elismered azt, hogy én Isten vagyok, akkor add át magad nekem egészen, és köteles vagy mindent parancsnak venni, amit mondok neked! Megteszed? Vállalod?

Nyilvánvaló, hogy Jézus nem a maga bűnösségét vallotta meg, amikor azt mondta, hogy egyedül Isten nevezhető jónak, hanem próbára tette a gazdag ifjút, elismeri-e Őt Istennek, vagy csupán túlzott figyelmességből, üres udvariasságból használta a „jó Mester” megszólítást.

Ezután Jézus nyomban Isten törvényére utalt. A parancsolatok mind jók. Ha valaki az örök életet szeretné elnyerni, meg kell tartania azokat. Az ifjú akkor megkérdezte, hogy pontosabban mely törvényeket, mely parancsolatokat kell megtartani. Jézus felsorolt néhányat a második tábláról, amelyik a felebarát iránti kötelességeket szabályozó parancsolatokat tartalmazza (3Móz 19,18).

A gazdag ifjú nyugodtan közölte Jézussal, hogy ő ezen már túl van, ezeket a parancsolatokat kisgyermek korától fogva mindig megtartotta. Nem érzett tehát semmiféle bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást. Mégsem volt egészen nyugodt, különben nem fordult volna Jézushoz a kérdésével. Érezte, hogy valami még hiányzik, csak azt nem tudta, mi lehet az. Megkérdezte tehát: Van-e valami fogyatékosságom, amit pótolnom kellene?

Jézus előtt nyilvánvaló volt, hogy ez az ifjú mindent nagyon komolyan gondolt, a kérdés valóban szorongatta. Így válaszolt hát neki: „Ha valóban tökéletes akarsz lenni, eredj, add el mindazt, amid van, add a szegényeknek és majd lesz kincsed a mennyben. Most pedig jöjj és kövess engem!”

Akkor elborult az ifjú tekintete: túlságosan nagy árat jelölt meg Jézus azért, hogy a tanítványa lehessen, mert nagyon gazdag volt, és előkelő élethez szokott. Túlságosan sokról kellene lemondania. Így megszomorodva elment.

Akkor Jézus arról kezdett beszélni a tanítványainak, hogy milyen nehéz egy gazdagnak bejutnia a mennyországba. Őket mindenki tiszteli ezen a földön, mindenki engedelmeskedik nekik, úgy, hogy akaratlanul is nagyobbnak, különbnek érzik magukat. Már pedig a mennyek országába csak a kicsik mehetnek be, akik magukat nagyon érdemtelennek, keveset érőnek tartják. Milyen nehezen megy át a teve a Tű Fokán, a jeruzsálemi falba vájt alacsony, keskeny résen! De Istennek megvan a hatalma ahhoz, hogy a nagy emberekből kicsinyeket formáljon. Neki minden lehetséges.

A tanítványok mintegy hangosan elgondolkoztak azon, hogy ők tulajdonképpen mit is hagytak veszni Jézusért. Messze vannak a házuktól, otthonuktól, családjuktól. Vajon mit kapna ők ezért? Jézus elmondta nekik, hogy már e földi életben sok áldást kapnak érte, olyan áldásokat, amelyek százszor többet érnek, mint azok az értékek, amelyekről lemondtak. Nem is beszélve arról, hogy a végén az örök üdvösséget is elnyerik. De figyelmeztette a tanítványokat, nehogy elbízzák magukat. S ne felejtsék el: „Sok első lesz majd utolsó és sok utolsó első.”

Tanulságok:

1.    A gazdagság komoly akadálya annak, hogy egy ember Jézus követője lehessen. Nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy gazdag bejusson a mennyek országába, de Jézus örökre világossá tette, hogy amíg valaki számára az anyagi javak jelentik a legfontosabbat, addig nem lehet az ő követője.

2.    Isten törvényét senki nem tudja tökéletesen megtartani. Nem a törvény tehát az üdvösség útja, hanem az a kegyelem, amelyet Jézus adott ki a hozzá térők, a megtérők számára.

3.    Aki mindennek elébe helyezi Jézus követését, az minden tekintetben jobban jár, mint azok, akik a földi kincseikhez ragaszkodnak. A földi kincsek veszendők, mulandók, ellophatók, értéküket veszíthetik, de azok a kincsek, amelyeket Jézus követői gyűjtenek, örökre megmaradnak.

Kérdések:

1.    Miért kérdezik meg Jézust, szabad-e elválni?

2.    Egyforma-e minden kérdés? „Ez” jó szándékú, informatív, esetleg provokatív volt?

3.    Ugyanaz-e: házasságban élni, vagy élettársi kapcsolatban lenni?

4.    Miért akarják távol tartani a tanítványok Jézustól a gyermekeket? Miért fogadja Ő mégis szívesen őket?

5.    A gazdag ifjú jó Mesternek szólította Jézust! „Kegyes” bevezetésképpen, vagy szívből?

6.    „Komolyan” érdekelte az örök élet?

7.    Miért ment el megszomorodva?

PÉLDÁZAT A SZŐLŐMUNKÁSOKRÓL
(Mt 20,1-16)

Hogy az előzőleg mondott szavait Jézus mélyebben kifejtse: „Sok első lesz utolsó és sok utolsóból első”, elmondta a szőlőmunkásokról szóló példázatát. Ez apéldázat egy emberről szól, aki korán reggel, 6 órakor megfogadott néhány munkást, hogy dolgozzanak a szőlőjében. Megegyezett velük napi 10 pénzben. Később, 9-kor is, 12-kor is, sőt még délután 3 és 5 órakor is kiment a piacra, ahol a munkára váró férfiak álldogáltak, és azokat is megfogadta, akiket akkor ott talált. A napi munka este 6 órakor véget ért. A gazda megbízottja, a vincellér megkezdte a munkások kifizetését. A gazda parancsára először azokat fizette ki, akik délután 5 órakor álltak munkába, és tíz pénzt fizetett nekik. Ez volt a gazda utasítása. Ezt látva megörültek azok, akik kora reggeltől kezdve dolgoztak, mert biztosra vették, hogy ők sokszorosát kapják majd annak, amit azok kaptak, akik mindössze egy órahosszát dolgoztak. Annál nagyobb volt később a csalódásuk, sőt a dühösségük, amikor ők is ugyanannyit kaptak, mint amazok. Panasszal fordultak hát a gazdához, és kifogásolták, hogy ki mennyit kapott. Azt követelték, hogy ők, akik a forró napsütésben egész nap dolgoztak, kapjanak többet, mint azok, akik alig csináltak valamit. A gazda azonban megkérdezte tőlük: mennyiben egyeztem meg veletek? S közölte velük, hogy a közösen megállapított bért megadta nekik, ahhoz viszont semmi közük, hogy a többi munkásnak mennyit fizet a saját pénzéből. Kinek-kinek annyit fizet, amennyit akar. Ezzel senkinek nem okozott kárt, azoknak sem, akik kora reggeltől kezdve dolgoztak.

Így magyarázza meg Jézus, hogyan lehetnek az elsőkből az utolsók, és az utolsókból az elsők. A példázat ugyanis azt tette világossá, hogy azok a munkások, akik reggel 6 órakor munkába álltak, elsők voltak. Ők akkor már abban az örömben és nyugalomban élhettek, hogy arra a napra van munkájuk és lesz keresetük is. Ugyanakkor a többiek még üres kézzel néztek a nap elé. Azok, akik Isten szőlőskertjében dolgoznak, örülhetnek annak, hogy Isten ügyét szolgálhatják. S minél hosszabb időt tölt el valaki Isten szolgálatában, annál inkább örülhet annak, hogy tisztán és helyesen él. Ha így fogták volna fel a dolgot, akkor az elsők elsők maradtak volna, az utolsók pedig utolsók, mert emezek megkapták ugyan a bérüket, de legfeljebb egyetlen szép, munkában töltött órának az emléke és öröme jutott nekik. Az elsők azonban elkezdtek irigykedni az utolsókra, és sajnálták, hogy ők ugyanazért a jutalomért sokkal többet fáradoztak Isten ügyéért.

Az elsők kelletlenül csinálták, amit csináltak, úgy fogták fel a munkát, mint kényszerűséget. Csak a nekik járó bér érdekelte őket.

A tanítványokat is gyakran foglalkoztatta a kérdés: mit kapnak ők azért, amit Jézus követésével vállaltak? Félő volt, hogy inkább érdekli őket a jutalom, mint annak öröme, hogy részt vehetnek Jézus munkájában, Isten országa eljövetelének az előkészítésében.

Tanulságok:

1.    Isten minden munkása gazdag jutalmat kap. Isten senkit sem zsákmányol ki. Megfizet kinek-kinek azért, amit az Ő ügyéért vállal és teljesít. Sőt azon felül részesedik minden szolga ugyanakkora örökrészben, mint amekkorát Jézus Krisztus kap (Róm 8,17).

2.    Nem szabad irigyelni azokat, akik csak életük végén állnak be Isten szolgálatába.

Kérdések:

1.    Miért háborodtak fel a szőlőmunkások? Miben különbözik a mi emberi számadásunk az Istenétől?

2.    Érthető-e emberileg Jézus tanítványai anyjának a kérése?

3.    Mi a Jézus életének példája és a tanítványainak szóló legfőbb parancs?

SALOMÉ KÉRÉSE
(Mt 20,20-28; Mk 10,35-45)

Hogy mennyire nem értették meg a tanítványok Jézust, az Zebedeus feleségének, Saloménak és fiainak kéréséből derült ki. Salomé két fiával, Jánossal és Jakabbal együtt azt kérte Jézustól, hogy majd János ülhessen Jézus trónja mellett az egyik oldalon, Jakab pedig a másik oldalon. Ebből a kérdésből az derült ki, hogy semmit sem értettek meg Jézus küldetéséből, abból, aminek Jeruzsálemben történnie kell majd vele. Egyszerűen nem tudtak egyébre gondolni, mint arra, hogy Jézus a trónra kerül, belőlük pedig magas állások betöltői lesznek, s abban az esetben a maguk számára kérték a két főhelyet.

Jézus végtelen türelemmel válaszolt nekik: „Nem tudjátok mit kértek. Megihatjátok-e ti azt a pohárt, amelyet én megiszom, és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én kereszteltetem meg?” Ha ti mellettem akartok majd lenni a dicsőségben, akkor velem kell lennetek most a szenvedéseimben is. Aki a fájdalmak Királya mellett akar állni, annak magának is nagy fájdalmat kell kiállnia! Meg tudjátok ti ezt tenni?

A két tanítvány gondolkozás nélkül válaszolta: Meg! Tisztában voltak azzal, hogy Jézus követése különböző lemondásokkal, áldozatokkal jár s ők azt szívesen vállalták a jutalom reményében.

Jézus rájuk nézett. Nézte Jakabot s látta, amint a távoli jövőben mártírhalált hal majd őérette, s látta Jánost, mint száműzöttet Patmosz szigetén. Bizony szenvednek majd az ő neve miatt! Azután hangosan csak ennyit mondott nekik: Azt, hogy ki ül majd az én jobbomon és balkezem felől, nem én döntöm el, hanem az én mennyei Atyám készíti el azokat a helyeket.

A többi tanítvány érhetően mérgesen nézett Jakabra és Jánosra, jóllehet semmivel sem voltak különbek náluk, mert az ő gondolataik is szüntelenül a jutalom körül forogtak. Nem véletlenül mondta nekik Jézus azt, hogy aki nagy akar lenni közöttük, annak szolgává kell válnia. Aki Jézus Krisztust akarja követni, annak nem azt kell néznie, mi jut neki, hanem azt, hogy hogyan adja Jézus az életét is másokért.

Végeredményben Salomé és a két tanítvány helytelen kérésének köszönhető az, hogy Jézus olyan csodálatosan, tisztán, világosan megfogalmazta, miért is jött ő erre a világra: azért, hogy szolgáljon és az életét adja váltságul sokakért.

Tanulságok:

1.    Aki Jézus halálát nem érti, az semmit sem érthet meg Isten dolgaiból és a saját sorsából. Jézus követőinek ugyanis ugyanúgy kijut a szenvedésekből, amint Jézusnak kijutott. A halálára pedig elkerülhetetlenül szükség volt, hogy az egész világ el ne vesszen. Jézus elsősorban a világ sorsát nézte, nem a maga hasznát. A tanítványoknak, nekünk is az egész emberiség sorsára nézve kell élnünk és gondolkoznunk.

2.    Akinek Jézus csak arra kell, hogy általa maga is külön kis céljait elérje, az hamarosan csalódni fog Benne. Ne nekünk legyenek céljaink Istennel, hanem mi szolgáljuk Isten céljait ebben a világban.

3. Isten végtelenül türelmes. Jézusnak nagyon nehéz lehetett elviselni a tanítványok önzését és a rossz kéréseiket, de elviselte, mert szerette őket. Más régen elbocsátotta volna őket, mert belefáradt volna. Jézus nem unt rájuk, hanem Szentlelkével később mindent megértetett velük és nagyszerű szolgálatra tette késszé és képessé őket. Minket is azért hordoz türelemmel.

4. Saját hibáinkat leginkább csak másokban fedezzük fel. A 9 tanítvány haragudott Jakabra és Jánosra, pedig ők sem voltak különbek. Mi is hamarabb meglátjuk más szemében a szálkát, miközben a magunkéban gerenda van, csak nem vesszük észre.

5. Minden szülőben megvan a vágy, hogy a gyermeke sokra vigye a világban. Nem volna helytelen ez a vágy, ha párosulna vele az a kívánság is, hogy Isten országában, az örökkévaló világban is helyük legyen.